Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-16 / 25. szám
lélegzetet vett és elmerengett. Megnyílt előtte a múlt, nem szólt róla, mit látott benne. Maga az eset meg egy sereg más tünet, főleg Franciska kedvetlensége és szótlansága, gondolkodóba ejtette Gyulát. Elhívta a körzeti orvost, az megvizsgálta, semmit nem talált. — Hetvenhét év, kérem, az hetvenhét év — búcsúzott az előszobában. Ebbe bele kell nyugodni. Gyula bele is nyugodott volna, csakhogy Franciska nem úgy mozgott, nem úgy beszélt, mint aki ekkora kort megélt, gyakrabban járt ki a vécére, rosszul tájékozódott, egyébként fiatalosan viselkedett. Amellett egészségi állapota, vagyis inkább a kedélye hullámzott — egyik nap kacagott, mindegyre kicsapott belőle a jókedv, másnap a cigarettát ritkán kívánta, arca elszürkült, mondhattak bármit, nem nevetett. — Fáj valami? Nem fájt. — Történt valami? Semmi. Valahogy úgy képzelte, hogy édesanyja szervezetében az életerő küzd a pusztulással, egyszer az egyik, máskor a másik kerekedik felül. Ez a hipotézis azonban nem elégítette ki. Idegei tudósították, hogy rejtett okokról van szó, esetleg valami betegségről, melyet az orvosok nem ismernek fel. Uzonival is megvizsgáltatta. Eredmény semmi. A karácsonyeste meghozta a feleletet, mégpedig Elli jóvoltából. A szokás, hogy a család Lajoséknál ünnepli meg a szentestét, abban az időben gyökeredzett, amikor Mira együtt élt Lajossal. Egyébként Mira ezúttal sem maradt el, kora délután érkezett, vadonatúj, kék jerseykosztümjében, elegánsan s valamelyest hivalkodón. A többiek — az egyetlen Gyula kivételével —, ha eleganciával, akkor kopott eleganciával öltözködtek, Ervin például, vagy csak kopottasán, mint Lajos. A gyerekek az uralkodó divatot követték; a nadrágokon müfoltok mellett igazi foltok és igazi pecsétek. Lényeg a hanyagság. Mira öt óra tájt behúzódott egy sarokba két fiával, megvárta a karácsonyfa meggyújtását, átadta, átvette az ajándékokat, azzal hazament, hogy az ünnepi vacsorát Ottóval költse el. Ezúttal Gyula rábeszélte Elüt, hogy vegyen részt a karácsonyi összejövetelen. Teréz néni, a gyerekek dajkája, sőt félig-meddig anyja, ugyancsak eltöltött egy-két órát a családi körben. Tegezte a gyerekeket, noha azok már kinőttek ebből a korból, amazok nénizték, és kávéval, teával, likőrrel kedveskedtek neki. A véletlen úgy rendezte, hogy Elli négyszemközt maradt Teréz nénivel meg a közprédára kitett palack Hubertusszal. Teréz néni megnyilatkozott, az öreg nagyságos asszony így, a főkönyvelő úr úgy, a gyerekek amúgy. Elli telt, nyugalmas arcát a feszült figyelem olümposzi fenséggel ruházta föl, ami derűnek látszott, holott nem volt az. Gyula imádta ezt a kifejezést barátnője arcán, hozzálépett, azzal a szándékkal, hogy melléje ül, de Elli a fejét rázta. Teréz néni pedig beszélt, beszélt, s a következő mondattal búcsúzott; — Ez így van, nagyságos asszony, így, ahogy elmondtam. Nemsokára asztalhoz ültek. Franciska szolgált föl, mint egy nagyon lelkes, nagyon gyors, nagyon gondos, bár egy kissé feledékeny pincér, kipirult arccal cikázott a konyha és az asztal között, magányos stafétafutó. Ha szemébe tűnt valami hiány, mielőtt bárki egyáltalán megmozdult volna, már az ajtónál termett. Elli kíváncsin szorongó arckifejezéssel szemlélte ezt a kápráztató nyüzsgést, ami egy negyvenéves nőnek is dicséretére vált volna, s tartotta szemmel az asztalnál ülőket, tekintetében némi rosszallás, ugyanannyi csodálkozás. Kilenc óra tájban fogyasztották el a feketét. Edina főzte, Edina szolgálta föl — a művelet lassított filmfelvételnek hatott. A gyerekekből harsány kacagást váltott ki a felfedezés, hogy Franciskát, bár annyira szerette a feketét, ültében elnyomta az álom. Az érintésre úgy szökkent föl, mint akinek hideg vizet öntöttek a nyakába. — Ha nem kell a fekete, nanó, én megiszom helyetted — mondta Imre inkább atyain, mint viccelődve. Gyula hazafuvarozta Edináékat, majd Elli társaságában felhajtott rózsadombi lakásába. Mozart Divertimentóját tették a lemezjátszóra, pezsgő mellett hallgatták végig. Később a szelet hallgatták, mely búsan és kitartón süvített odakint, bekiváncsiskodott a kéményekbe, majd jajongva menekült, mint akit tőrbe csaltak. (folytatjuk) A nyári éj legsötétebb pillanatában a fiatalasszony hirtelen felült az ágyán és dermedten meredt a félhomályba. Kereste a látomást, a torz gyermeket, vajon hova tűnt? A torzkép megsokszorozódott, betöltötte az egész szobát, majd semmivé foszlott, hogy ismét felbukkanjon. Tétován utána kapott, hogy megfogja, s ezzel végleg elűzze. A látomás azonban szertefoszlott, a szoba idegenszerű tárgyai lassanként kibontakoztak a homályból, s újból meghitten, régi, jól ismert alakjukban vették körül. Eltűnt a szülői házból való asztal* helyét ágy foglalja el, melyen a domborodó paplan alól férjének csípövonala rajzolódott ki, amott pedig, a tükrös ajtajú ruhásszekrény helyén ajtó fehérlett, amely a gyerekszobába nyílt, ahol két fia aludt. De hova tűnt a gyermek? Az az idomtalan, torz alak! Hirtelen önmagára eszmélt, s úgy érezte, mintha mély vízből vergődne a felszínre üggyel-bajjal sajgó könyökére támaszkodott, végigtapogatta dőlt többé vele. A többiek még aludtak. Egyből tudta, mit kell tennie: Reine babáját kell megkeresnie. A főépülethez vezető, kővel szegélyezett úton lépdelt, minden egyes mozdulat örömmel töltötte el. Az illattól terhes levegőt mélyen beszívta, éjszaka eshetett az eső. Lábán gumitalpú papucsot viselt, lenge, vasalás frissességét árasztó ruhája meg-meglebbent. Kezével száraz, lágy tapintású hajába túrt. Érezte, hogy elmosolyodik. Ma az anyósával kenyeret süt, „ősi szokás szerint", „ahogyan elődeik tették". Szinte érezte testében a tüztől vöröslő szoba forróságát, s a kinti levegő hűsét, amelyet az ablakon kihajolva táguló tüdővel belélegez. A reggel friss, harmatos világa körülölelte. A vén gyümölcsös almafáinak tövében dús fü burjánzott, melynek zöldjében ott kéklettek a nyárutó utolsó virágai. Valahonnan, a mélyből felbukkant előtte egy kép egyetemi évei idejéből; a professzor előtt áll, az ablakon EILA PENNANEN ÁLOMGYEREK a kezét, tekintete pedig megállapodott mellén s hálóingének kék szegélyű nyakkivágásán. Igen, ez ő, végigsimított a karján, s tudta, ez az ő keze, amelyen szeplök virítanak. Nagy erőfeszítéssel újból felidézte az álomgyerek képét. Idomtalan fej, görbe, botszerű, ösztövér karok, csontvázzá aszott törzs — akárcsak abból az orvosi könyvből kelt volna életre, amelyet gyermekkorában lapozgatott. „Krónikus mérgezésben szenvedő gyermek", ez állt a kép alatt. Máig emlékezett a régies, lehangoló aláírásra. Most is látta a fényesen csillogó, fehér papirt, s az éles körvonalú ábrát (rajz volt). Hátradőlt az ágyán és tágra nyílt szemmel töprengett. Az álomgyerek végleg tovatűnt. A szobában sötétség uralkodott, bár az év legvilágosabb időszakában jártak. Miért is építették a villát a komor lucfenyők árnyékába ? A Lemola-ház zordon fenyőfái alá. Elviselhetetlen szomorúságot érzett, s ólmos, mély álomba merült. Jókedvűen ébredt, s bár emlékezett a lidérces álomra, nem gonbesüt a bágyadt napfény, a professzor kék szeme rátekint. Meg kellene magyarázni valamit, de semmi nem jut az eszébe, ugyanakkor tavaszias, vidám érzések töltik el. Az épület egyik szögletének köves földjébe még a múlt évben kukacvirágot ültetett, csak úgy mókás kedvében a kövek közé dugdosta. Azt gondolta, benyomkodom a földbe, már csak a tréfa kedvéért is, talán gyökeret ereszt. Most kizöldültek a növényi szárak, és világoszölden nyújtogatják friss hajtásaikat a levegőbe. Lemolában dúsan nőtt minden a déli lejtő öreg, termékeny talaján. Megkerülte a főépület sarkát, s feltárult előtte hatalmas, ágas-bogas nyíresével az udvar. Különös látvány fogadta. Anyósa, kezében gereblyével, a pázsitos térség szélén állt. Hangja ostorcsapásként vágott arcába, szájából otrombán csapdosó madarakként szavak törtek elő. Szép öregasszony arca eltorzult. Fordította: R. VARGA CSILLA Csáky Károly Jelentés Már minden megméretett: kedv, szándék, mosoly; pirulás, taps és egyetértés. Oly kor ez, mikor fogytán az anyag, de vagyon keletje a papírnak. Mi most betartjuk a nyelv szabályait: lejegyzünk és feljelentünk mindent, de semmit ki nem nyilatkoztatunk. Ki ellenszegül, ellenségünk. Emelkedünk szemlesütve. Későre jár: a vita elnapoltatik, hadd vesszen el az észrevétel. (EILA PENNANEN/1916—) - FINN ÍRÓNŐ
