Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-24 / 9. szám
HIZSNYAI ZOLTÁN gondolatai önmagáról, irodalomról, költészetről első, RONDO című könyve kapcsán Nem hiszem, hogy életrajzi adataim sokatmondóak lennének ... Az alapiskolát szülőfalumban, Rimaszécsen (Rim. Sec) végeztem, aztán a kassai (Kosice) „iparba” kerültem, ahol 1978-ban sikerült is leérettségiznem. Kassán, tizenöt évesen, a Szép Szó ifjúsági színpadon kezdődött el az a végül is 1983-ban félbemaradt folyamat, amelynek második, utolsó állomása a Thália Színpad volt. Azóta sok rendes, polgári foglalkozásom is akadt. Jelenleg a bratisiavai Egyetemi Könyvtár alkalmazottja vagyok. Hogy mikor, hogyan kezdtem verset írni? Nem könnyű erre felelnem. Úgy tűnik, már akkor papírra vetettem néhány reflexiót, amikor megtanultam írni. A természetről, az évszakok váltakozásáról vagy valami hasonlóról szólhattak talán, de ez már mind homályban marad: sajnos egyetlen ilyen korai írás sem maradt birtokomban. Lehet, hogy le sem íródtak, abban viszont biztos vagyok, hogy az elemi dolgokról nagyon korán elkezdtem gondolkodni. Egyfajta ' gyerekbölcsesség munkált bennem sokáig, egészen a pubertás igen korai beköszöntéséig. Akkor aztán minden összezavarodott. Ezt az organikus identitástudatomat csak az utóbbi évek folyamán sikerült részben, s persze más formában, újra átéreznem. Nem emlékszem arra. hogy mikor írtam az első versemet, arra sem, hogy az első önálló szöveg, amit rögzítettem, vers volt-e egyáltalán. Ha annak nevezhető valami lett volna is. majdnem bizonyos, hogy nem rímes vers volt. Ügy értem, nem az a sokszor bugyuta, sokszor sodró ütemű, rigmusszerü vers. amit ma gyermekversnek nevezünk. Azóta sem egészen értem, miért hiszik azt. hogy a gyerekek számára a mutatós, de igénytelenebb, kevesebbet markoló versek a megközelíthetőbbek. Első nagy versélményem a Toldi volt. Ez a bonyolult nyelvű, rendkívül gazdag rilmus-rím-építmény, telis-tele azzal a nem gyermekértelemnek szánt természetbölcselettel, amelyhez csak aggastyán korára szerez az ember annyi tapasztalatot — ha egyáltalán szerez —. hogy maradéktalanul átérezze. megértse. Mégis a Toldi engem már hét-nyolc éves koromban lenyűgözött, különben biztosan nem rágtam volna magam át az egész, gyerekszemnek mindenesetre roppant méretű művön. Nem azt mondom, hogy úgy volt számomra izgalmas olvasmány a Toldi, mint most, vagy ahogy harminc év múlva lesz, de az esetleges kételyek fölmerülése végett el kell mondanom: nem is pusztán a történet kedvéért lapozgattam tovább, nemcsak a „hősi múlt" meséje vonzott. Miért is ragadtak volna meg emlékezetemben akkor a „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon”-jellegü sorok?! Arany egv-egy sorába, olyan koncentrátumát volt képes belesüríteni egy-egy hangulatnak, hogy az, az aggastyántól az elemista diákig mindenki számára érzékletessé teszi azt a sort. s a mű egészéből ezáltal néha szinte már plasztikussá való hangulat árad. Arra a valamire gondolok, amit Németh László, igaz. a balladákról szólva. ..állapotlírának” nevez. Arany tehát elsősorban mindig ábrázol, de ezt olyan költői szuggesztióval teszi, hogy világának dolgai végül az olvasóban természeti törvényekké sűrűsödnek. Sok-sok emlékképből képzeletünk összerak egv tájat, s ez a táj. Faiskola a facsemeték eljárnak az iskolába susogni tanulnak de a terebélyes szülök nagy bánatára csak a sok elégségest hordják haza sóim egy jelest a sok kis fa mind meg is bukik és elrontja az életét elmehettek gaznak korholják őket a nagyok de a kicsik hatalmas bánatukban eg}'re terebélyesednek míg csak egy napon mély séges mély susogásban ki nem törnek Egy galóca panasza én egy bolond vagyak a kalapom a gallérom a száram tele van bolondsággal félnek tőlem és kinevetnek magamra hagynak és egysedül egyre bolondabb leszek egy puha ujjú lányra várok ki fölemel ki hazavisz és megfőz és belém bolondul és meghal értem Az idő . . . az idő nem rest kígy'óbörbe bújni és bégetni hát csoda ha sziszegni báránybőrbe öltözködöm ? villámláskor a földre lapulsz ha esik nagy fa alá állsz jöhet szél amely megemel jöhet olyan mely betakar mert aki megmenekül mert aki nem menekül meg mintegy varázsütésre, működni kezd: felhők tornyosulnak, vagy éppen „ég a napmelegtől” — valóságossá válik! Arany nem légből kapott gondolatokat vagy az epikus történést illusztrálja, teszi emberivé, földivé vagy filozofikussá, hanem legbensőbb énjének, természetének sugallataiból, az ő sokszorosan összetett nyelvi fantáziájával, rendszerbe fogja azt. ami először „öntudatlanul” imbolyog érzékeiben. Ezért olyan nagyszerű találkozási pontja ez a költészet a gyermek elsősorban emocionális lényének s a felnőtt törvényeket, szentenciákat kereső természetének. A törvények ott. a szemünk előtt (vagy inkább mögött?) öltenek testet, persze nem megfoghatod Véleményem szerint az igazán jó irodalom soha nem „rétegirodalom”, nem törekszik sem a gyerekekhez, sem a filozófusokhoz, sem. mondjuk, a néphez szólni. Ezért nem sorolhat be sem a gyermekirodalomba, sem a filozofikus irodalomba, sem a népi-nemzeti irodalomba. De minden más célzatos irodalntiságnál is sokkal inkább az, ami eredeti célja: maga áz irodalom. Ez nem az irodalom egoizmusa! Mert mi is az irodalom? Min is rágódik évezredek óta az irodalom? Mi is az irodalom soha véget nem érő emésztésének a tárgya? A valóság! A világ, ami rajtunk kívül, s bennünk, egymástól korántsem szétválaszthatóan létezik. Azt is mondhatnám, az irodalom tárgya maga. a létezés. S hogy a „fart pour fart” kérdésére is megfeleljek: az irodalom is létezik, az is a létezés terméke. Nem állíthatom persze azt. hogy minden ilyen értelemben jelentős mű mindenki tetszését megnyeri. Passzívan olvasva a legjelentősebbek is elvesztik erejüket. De sem a gyerek, sem a, mondjuk „kevésbé versértő” felnőtt előtt nem tornyosulnak leküzdhetetlen akadályok, ha egy sugárzó erejű vers légkörébe, a lehető legnyitottabb állapotukban próbálnak behatolni. Az irodalom iránti értetlenség első jegyeit a „gyengécske” vagy erőszakos irodalomtanárok sütik rá a gyerekre, tehát ezek semmiféleképpen nem anyajegyek. És az is igaz. hogy aki a legutolsó padban szenvedi végig az irodalomórát, s hozzá még kellően vaksi is. édeskeveset lát abból, ami a táblára van írva. Az irodalom pedig ráadásul a tábla mögötti falon túl kezdődik ... Nekem szerencsém volt: tanáraim sem hasonlítanak az előbb jellemzettekhez, és szemüveget sem kellett viselnem ahhoz, hogy a katedráig lássak. Néhány fontosabb vers — így a Toldi is — hamarább került a kezembe, mint ahogy azt az irodalomoktatásunk elvárta volna tőlem. Én már akkor régen valahol az iskola falain túl jártam. És eléggé hátul ültem a padban. Hál nagyjából ezekkel a gondolatokkal vártam első könyvem megjelenését.. . Szeretném, ha előítéletektől mentesen forgatnák. S nagyon szeretném hinni, hogy erre — szándékomon kívül! — én magam sem szolgáltatok okot. (nőüs)
