Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-03 / 6. szám
Az egészségiig)' a társadalom része. A modern betegápolás a beteg testi, lelki és szociális szükségleteinek kielégítését tartja szem előtt. Itt olyan mindennapi dolgokról van szó, mint a megfelelő gyógymód alkalmazása, a felesleges vizsgálatok és beamtkozások elkerülése, adek vát fájdalomcsillapítás, emberi hang, a beteg kívánságainak és érdekeinek megfelelő felvilágosítás, együttérzés. Az orvoslással kapcsolatban a legtöbb szó a hálapénzről esik. Arról, hog)' mitől működik rosszul biztosítási rendszerünk, miért érzi a beteg szükségét, hog)- a levont biztosítási díjon felül még hálapénzt is adjon. Hangsúlyozzuk, a kérdésnek csak etikai megközelítése a valóságos okok elfedését ■ eredményezi Azonban jelez valamit, mégha egészségügy i rendszerünk müködésbeli hiányosságaival és az abból adódó defektusokkal nem számol is, és minden problémát az orvos—beteg, nővér—beteg kapcsolatra vezet vissza, vagyis bűnbakot keres. Az ághoz kötött beteg a leggyakrabban a nővérrel kerül kapcsolatba. Ennek jegében indította el az egészségügyi minisztérium azt a vizsgálatot, felmérést, melynek során nyolcszázhatvan, a fekvőbeteg-ellátásban dolgozó nővért, és ezerötszáz beteget kérdeztek meg. Kétrészes riportunk toldalék szeretne lenni, függetlenül a , felméréstől és mégis belé folyva, már amennyire a felveti anyag rugalmassága engedi. Ide ha az ember bekend, csak pislog a havazó égre kijeié és azt mondogatja: Hej. csak már kinn lennék! Egy emberöltőnek tűnik a betegség lefolyása! Ezalatt sok változás történik odakint!, benn meg az idő olyan lassan pereg, amilyen lassan csak egy hegy tud elkopni. Kinn csak hull, hull a hó, behord fákat, tereket. dombokat rak össze, hóbuckákat emel. fehér takaró kerül a házakra. Ő meg ott az ágyban csak ágy fekszik, mint idegenben, hallgatja a papucsok ütemes kopogását, a sürgés-forgás szülte koccanásokat. bogozza az illanó csöndet. Minek higgyen, ha nem a látszatnak ! Elhagyja a régi erő, cseppent már a pizsamára. renieg, ha körülötte elhullik egy élet. Átadja magát egy feltartózhatatlan áramlásnak, ami inkább befelé viszi, mint ki az életbe. valakit felfogadnának, aki segítene a gondozásban. De nem! Az öreget szociális otthonba bedugni szégyellik, Így hát berakják a kórházba. Továbbápolásra nem hajlandók, csak a fejüket vakargatják. Vegetáljon a kórházban, vagy hajion meg — igen, ennyire drasztikus! Látná csak, ünnepek előtt, meg hétvégén micsoda tömeg várakozik itt felvételre! Mi csak úgy hívjuk őket: víkend-betegek. Hazajönnek hétvégére a gyerekek, s felfedezik, hogy a nagypapa nem gyújtott be, és ahelyett, hogy valami megoldást keresnének, elhozzák hozzánk, mert itt mégiscsak gondoskodnak róla, ágytál, kiszolgálás stb. S micsoda felhördülés van, mikor ki akarjuk tenni. Akkor aztán van ám paraszolvencia, de csak akkor! De nem azért, hogy meggyógyítsuk, nehogy kiadjuk! Ez a Tajgetosz, ami most van! Bekerül az öregember egy fertőző környezetbe, lefekszik, elhagyja magát, felkelni már alig tud. Az lenne a jó, ha minden osztályon lenne egy pszichológus, aki foglalkozna ezekkel az esetekkel és a családdal egyetemben megszervezné az utógondozást. A legtöbb esetben nem pénz kérdése! A családi szeretet — az legyen a gyógyszer! Aztán itt van az alkohol. Az osztályunkon — húszévestől egészen hatvanig — a betegek fele alkohol kiváltotta komplikációkkal fekszik. Kezdik még inaskorban Okenával, folytatják alkohollal. Az agy totálisan károsodott. itt megint csak nem röpködnek az ötszázasok. A nővér nehéz helyzetben van. Megtalálni a választóvonalat, mit még igen és mit már nem a kontaktusban, nagyon nehéz. A betegségek jó része pszichoszomatikus, tehát a nővér lelkileg is sérült emberekkel dolgozik együtt. S osztályunkon az átlagéletkor huszonhárom év. Valéria nővér: Már a kiválasztásnál problémák vannak; az iskolába az kerül be, aki be tud kerülni. Pedig ehhez a munkához érzék kell! Szabadosabbak a mostaniak, nem tisztelik eléggé a munkát. Persze, nem általánosítható, de ha a kisnővér kiabálást hall és ahelyett, hogy odamenne, nekünk szól, és utánunk Is csak kelletlenül slattyog, az nem való ide. De még az egészségügybe se! Ide racionális szív kell. Sokan vannak, akik nem \Alövéeke, kérem Mária, orvosnő: Hagyományos növérképzésünk van. Az iskola legalább tizenöt évvel a gyakorlat mögött kullog, s éppen fordítva kellene lennie! Amit az iskolában az ember megtanul, az lényegében modell, de szervesen kéne az élethez kapcsolódnia. Közel sincs így. Ha például a belgyógyászatról ír, anélkül nem teheti, hogy ne tenne különbséget az intenzív osztályon dolgozó nővérek és az osztályos nővérek munkája között. Két diametrálisan különböző munka. Az intenzív osztályon a munka sokkal több tudást, nagyobb felelősséget, fizikai erőt, gyors helyzetfelismerést stb. kíván, mint a hagyományos osztályokon. Itt az ember hamarabb kipurcan, nagy a fluktuáció, de ez világjelenség. És ez a fizetésben egyáltalán nem mutatkozik meg, a bérezés nem differenciált. Ez az anyagrész a tantervből is teljesen hiányzik. Pedig ezt folyamatosan tanítani kellene. A továbbképzés a növér-főnövér-orvos háromszögön múlik, az igyekezetükön. Más motiváció nincsen. Meg persze a nővér öntudatán, hogy az éjjelezés ellenére vállalja-e, hogy hetente egy délutánt még külön a munkahelyén tölt, pusztán tudásvágyból. Paraszolvencia (ti. hálapénz), itt?! Ugyan kérem! Az ember szeretné még a nővért is mielőbb kitörölni az emlékezetéből, nem még ezt a helyet! Ez nem öröm a családnak, mint a szülés! Az szép, természetes folyamat, annak mindenki örül! Minden mindennel összefügg. A generációs nagycsaládok megszűntek, ha a nagyszülők gyengélkednek, irány a kórház. Régen ez nem volt, az öregek otthon haltak meg. A család a társadalomra hárította át ezeket a szociális problémákat, a megoldásból teljességgel kivonta magát. Ha az illetékesek nem vizsgálják felül a gerontológiai programot, kilátástalan helyzetbe kerülünk. Tudatosítanunk kell, hogy az egészségügy ezeket a gondokat megoldani, orvosolni nem tudja. Az utógondozás a család feladata! Olyan ritka az a család, mint a fehér holló, amelyik megtanul rehabilitálni Pedig a megszokott otthoni környezet, a fokozott érzelmi törődés gyógyír. És sok családban megvan a lehetőség, anyagilag gondolom. A feladatokat elosztanák egymás között a gyerekek, vagy
