Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-08 / 50. szám
JOSEF KADLEC A VÁNDOR Beláthatatlan síkság, melynek se vége, se hossza. Sehol egyetlen fa, egyetlen bokor, csak sárgálló sásas füszigetek a kavicsos homoktalajban. Szélcsend van, a fülledtségtől ájulás környékezi az embert. Az ólomszürke égbolt a láthatár szélén, ahol belevész a messzeségbe, enyhén lilássá színeződött. A végtelen mezőn elcsigázottan bandukol a vándor. Egyesegyedül a moccanatlan térben. Megy előre, mindig csak előre, amerre a lába viszi. Már nem tudja, mióta nem evett, nem ivott, lába térdben rogyadozik a kimerültségtől. Amikor már nem bír tovább menni, leheveredik a napszítta száraz fűbe, és pihen egy ideig. Úgy ül ott összekuporodva, akár a nyúl, hogy bármikor felugorhasson és rohamosan tovább, ami az ereje tart. Ámde ereje már kevés van, szánalmasan kevés, és mindegyre fogy ... Mígnem egyszer csak úgy tűnik fel neki, mintha távolban látná maga előtt a ködbe burkolózó hegyeket, mély döngő és zengő hangok ütik meg a fülét, mintha csak az ég dörögne a közeledő vihar előtt. Kis idő múlva pontosan a látóhatár alatt megpillant egy alig észrevehető csíkot, lassacskán kúszik a földön, valószínűleg vonat, egy vasúti szerelvény, a hegyek felé tart. A mozdonyból fehéres füstfoszlány száll fölfelé. Ott, ahol vonatok járnak, embereknek is élniük kell. A vándort némileg felvillanyozza a látvány, feltápászkodik, összeszedi maradék erejét, és újra útnak indul. Miként az árnyék úszik, ö is épp oly lassan vánszorog a puszta rónaságon. A vonat eltűnt a láthatár mögött, a dübörgés megszűnt, a füstfátyol szertefoszlott. Ismét csönd van, fülledtség, minden megmerevedett a halál előtti feszült várakozásban. Az élet egyetlen jele a vasúti sínpár, mely ki tudja, hova vezet. A vándor szorongással telten követi a sínpár vonalát, hiszi, hogy a sínek nyomán célba jut... A közelgő estével az égbolt is megbillen a föld felé, és a szürkületből gömbölyded formájú hegyek bukkannak elő. Ám amint csakhamar kiderül, nem hegyek azok, hanem kúpalakú halmok, halmokban ott áll valami, ami fehér és porhanyós, alighanem kaolin, mely gyenge fényt áraszt az alkonyi homályban. Mintegy a halmok tövéhez odaragasztva néhány földszintes faház áll. Az egyiknek sárgán világítanak az ablakai, noha még mindig nem alkonyodon be teljesen. A vándor végső erejével belöki az ajtót, és egyszerre egy eléggé tágas szoba küszöbén találja magát, ahol a mennyezetről petróleumlámpák lógnak alá . . Elvakítja a fény, jó ideig pislog, mig eljut a tudatáig, hogy a szoba tele van emberekkel, akik csupasz asztaloknál ülnek, visszafojtott beszélgetésük távoli vízesés zúgására emlékeztet. Amikor az idegen megjelenik az ajtóban, a moraljás egy pillanatra megszakad, de azon nyomban közömbösen folytatódik is tovább. A vándor habozik, tanácstalanul áll az ajtóban, mig meg nem pillant az egyik sarokban egy üres padot, mig pár lépést nem tesz tétován felé, hogy leüljön rá, hogy elfogadja a felkinálkozó szerény kényelmet. Nos tehát ott ül, nyújtott lábakkal, holtfáradtan a hosszú gyaloglás után. — Maga először jár itt, ugye? — szólal meg mellette egy meghatóan selymes női hang. Felismeri a nőt, amint ott áll előtte törékenyen. lesoványodva, sápadtan, csapzott hajjal, melynek sűrűjéből nagy kerek barna szem bámul rá, figyelve arca minden rezdülését, kémlelve kopott külsejét, a fáradtságtól elnehezedett egész lényét. Még mielőtt ideje lenne válaszolni, az asszony eltűnik látómezejéből, de nyomban vissza is tér, egy tálkában ételt hoz neki, melyből füszerillat csap az arcába. Hozzálát az evéshez, nyeli az ételt, tömi magába. most semmi mást nem érzékel az ételen kívül, mely fölmelegiti, és lángra gyújtja a zsigereit. Evés után ismét elfogja az ájulat, elnyomja az álom. figyelme teljesen elernyed ... Kis idő múlva azonban mégis megrázza magát, belenyúl szegényes hátizsákjába, sokáig kotorász benne, s végül előhúz egy szájharmonikát, odailleszti kicserepesedett ajkához, és játszani kezd rajta... A közeli asztaloknál ülök odaforditják a fejüket, ám nyomban hátat is fordítanak neki, tudomására adva, hogy nem érdekli őket. A szájharmonika csodálatos, gyengéd és meghatóan bensőséges hangokat áraszt magából, melyek nem illenek ebbe a durva környezetbe, fölösleges itt, idegenül és magányosan hat. Csak az a sápadt arcú lány áll meg egy pillanatra, s a vándornak úgy rémlik, hogy izgatottan hallgatja játékát. A továbbiakban már csak a sötétség uralkodik, a petróleumlámpák füstölve kihunynak, a vándorra rátelepszik az álom ... Halványan még emlékszik a meredek rozoga csigalépcsőre, melyen fokról fokra lépdel fölfelé valaki után, aki vezeti öt, teljesen akaratlanul, a saját igyekezete nélkül lépked ... A gözfelhöben egy forróvizes dézsa áll, sokáig locsolja és lögyböli magát benne, dörgöli magáról a végtelen vándorút izzadságát és porát. Mintha minden félálomban történne, míg végül leheveredik a kemence mögötti fapadra, és teljesen átadja magát az álomnak, melyben semmi egyéb nincs, csupán pehelykönnyű suhanó felhők, melyek hátán száll egészen virradatid. Az ablakon túl vigasztalan halványlila fényben úszó síkság terül el. A szoba, ahol aludt, reménytelenül sivár és sötét. Kisvártatva megcsikordul a kulcs a zárban, és megjelenik ugyanaz a nő, sápadt és zilált; rátapasztja barna szemét odaül hozzá a prices szélére, két tenyerébe fogja a kezét, és bizalmasan elkezd beszélni hozzá: — A nevem Bára. Reggeltől estig a kantinban szolgálok ki. Egyébként egyedül vagyok. Álandóan egyedül. Gyötör a magány és a szomorúság. Ha akarnád, itt maradhatnál nálam. Mindened meglenne itt, amire szükséged van. Teljes szélcsendben élnél, nyugalomban és kényelemben, felhordanám ide neked az ételt, az italt, semmi dolgod se lenne, csak várnád, hogy este visszatérjek — és görcsösen szorongatja a kezét forró kis tenyerében. — És azután egész éjszaka szerelmeskednénk. Egész hajnalig .. . Nézi az asszonyt, és hallgat, megint úgy tűnik fel számára, mint egy látomás, mint bűvösen csábító lidércfény, mely rendszerint olyankor jelenik meg. amikor szorult helyzetben van az ember, hogy becsalogassa a mély mocsárba ... — Csak nem lenne szabad kimenned innét — mondja neki feddöleg. — Hogy meg ne lássanak. Hogy ne tudjanak rólad ... Azzal el is megy, az ajtót becsapódik, a zárban megfordul a kulcs. Még érzi a nő kezének szenvedélyes szorítását, hallja enyhén behízelgő hangját, érzi, amint rátapad lázas tekintete ... Csak a szoba létezik, ahol Bára lakik, a kemence mögötti prices, az ígért étel, ital és a szerelemmel teli éjszakák ... Minden más köd, sémi más, mint köd. Ám néha megtörténik, hogy az ember nem bírja ki egy helyütt, nincs maradása, mindenek ellenére nekivág a ködnek, az ismeretlennek, hogy egy más formájú világot keressen magának, s napjainak más tartalmát... Feltámad a szél, és a szabad síkságon örvénylő porfelhőket kerget maga előtt. Az ablaküvegen szétfröccsennek első esőcseppek. Végre esik. Háborúk viharzanak el melletted, s te semmit sem tudnál a világ kaotikus dolgairól — hallja újra világosan az asszony bársonyos hangját. — Nem kellene tenned semmi mást, csak naponta teleszivni magadat mélységes csönddel, mélységes nyugalommal. Nyugodtan élnél, nyugodtan aludnál. Békességet kötne veled az idő .. . Elég csupán kinyitni az ablakot, közvetlenül alatta van a pajta ingatag tetőzete, melyen óvatosan végigosonhat, és két méter magasságból leugorhat a földre .. . A szél fehér felhőket- kavar a kaolinhalmokból, köröskörül minden fehér, lepedékesen fehér, a földszintes házak, az égbolt, az esöáztatta föld, melyben jól látszanak a besüppedt lábnyomok, melyeket a vándor hagy maga után. Az eső szüntelenül csapkodja az arcát, amikor elindul a végeláthatatlan vasúti vágányon, amint egyik talpfáról a másikra lépdel a csillogó sínpár között, hogy el ne tévedjen, hogy el ne vesszen a ködös meszszeségben. KÖVESDI JÁNOS fordítása
