Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-01 / 1. szám

KUCKÓ

HANS CHRISTIAN ANDERSEN

Tizenketten a postakocsin

Csikorgott a fagy, szélcsend volt, a tiszta ég csupa csillag. — Bumm! — ágyúlövés koszönötte az újesztendőt; Szilveszter éjszakája volt és tizenkettőt kongattak a toronyban.

— Tra-ra! Tra-ra! — zengett a kürt. Jókora postakocsi állt meg a városkapu előtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el benne.

— Éljen! Éljen! — hangzott ki a vidám köszöntő a házakból ahol teli poharak csendültek össze az újesztendő tiszteletére.

r

Székely Katalin illusztrációja

— Boldog újesztendőt! Jószerencsét, egészséget, takaros kis feleséget! Baj, bosszúság elkerüljön az újesztendöben! — kívántak egymásnak szerencsét az emberek.

Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy csengett. Javában folyt az ünnepi vigasság, amikor a postakocsi tizenkét utasával megállt a város kapuja előtt.

Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük, málhával érkeztek, még ajándékot is hoztak nekem, neked, mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?

— Jó reggelt! — köszöntötték a>kapu őrét.

— Jó reggelt! — felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán megkérdezte, aki elsőnek lépett ki a kocsiból: — Mi a neve? Mi a foglalkozása?

— Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! — felelte az első utas. — Én: én vagyok! — Szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt csizmát viselt. — Az vagyok, akiben annyian reménykednek. Látogass meg holnap, újévi ajándékot kapsz tőlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi éjszaka áü rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a szobámban jó meleg van. Kalmár vagyok. Január a nevem.

Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fő-fő mestere. Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.

— Ebből a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! — kiáltotta. — Mert mulatni akarok, meg mulattatni, amíg tart az élet, mert az egész családból az én időmet szabták a legrövidebbre. Csak huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se sokkal több. Éljen a vígság!

— Tilos a csendháborítás! — intette rendre az ör.

— Nekem ugyan nem tilos! — kiáltotta hetykén az utas. — Karnevál hercege vagyok, Február a nevem.

Elöbbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt, ínséges formájú, mint a böjt maga. Idöjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a gomblyukában, de nagyon apró ibolyákból.

— Március, hopp! — kiáltott rá a negyedik, aki nyomban utána lépett ki a kocsiból, és meglökte az előtte állót.

— Ugorj be az őr szobájába, jó puncsot főztek ott, érzem a szagát! — De ez a negyedik csak lódított, áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az őrnek. Bolondos legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás napjánál. — Föl-alá táncol a kedvem! — rikkantotta. — S ahogy a kedvem tartja, eső esik vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt csinálják utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok bolond, hogy fölvegyem! Itt vagyok! Tavaszi lakkcipőben, de téli kesztyűben megyek sétálni vasárnap.

Nyomában egy hajadon libbent le a kocsiról.

— Május vagyok! — mutatkozott be. Bükkfalevél színű selyemruhát viselt, kökörcsinkoszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a ruhájából, olyan erősen, hogy az ör eltüsszentette magát. — Egészségére! — mosolygott rá a hajadon. Ó, de gyönyörű szép volt. Énekelt is, de nem a színházban, hanem kinn az erdőben, a maga gyönyörűségére.

— Most jön a menyecske! — kiáltották s lesegítették az ifjú Június-aszszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és fürgemozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az esztendő leghosszabbik napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót elfogyasztani. Járhatott volna a maga hintáján is, de postakocsin döcögött a társaival, ezzel is mutatva, hogy cseppet sem gőgös. Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé elkísérte öcscse, Július.

Pirosarcú legény volt ez a Július, szalmakalap hetykélkedett a fején. Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat cipelni, csak fürdősapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.

Aztán az anyja következett. Augusztus asszonyság. Ez aztán ügyes asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak

úgy égett a kezében a munka, maga hordta a kancsót a mezőre az aratóknak. — Arcod verítékével szerzed a te kenyeredet! — ez volt a jelszava. De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a munkásembertől.

Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festő-féle volt, a színek mestere: Szeptember. Ha akarta vörösra, aranyosra, barnára festegette az erdő minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett; ráérős idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy festékes doboz meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.

Földesúr-formájú bátyja követte a sorban; most is a szántás, vetés járt az eszében, egyre azon törte a fejét, elvetett-e mindent idejében. De a vadászat örömeiről se feledkezett meg: vadászpuska csöve meredt Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdellt a sarkában, dió csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy újfajta ekét is hozott magával. Egyre csak a földről beszélt, de alig lehetett érteni a szavát bátyja hangos prüszkölésétöl meg krákogásától.

Olyan náthás volt ez a szegény November, hogy lepedőt használt zsebkendőnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket az új helyre, ahová beszegödtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd kigyógyul a meghűlésből, ha fát fűrészel — mert egy fatelep fürészmestere volt. Estelente fakorcsolyákat faragcsált a parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan szükségük lesz rá.

Utolsónak az öreg December-anyóka kászálódott le a kocsiról. Parazsas fazekat hozott a kezében, mégis didergett. De a szeme fénylett, mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis fenyő zöldelit benne. — Ezt mindenüvé magammal viszem — mondta. — Ápolom, gondozom, hogy karácsonyig nagyra nőjön, és színes gyertyácskák, aranyalmák, bábuk teremjenek az ágain. Akkor alája ülök magam is, előveszem a meséskönyvemet és mesélek belőle a gyerekeknek. Azok csöndben ülnek, hallgatnak, de a karácsonyfa ágain megelevenednek a bábuk.

— No, mehet a kocsi tovább! — kiáltotta a városkapu őre. — Megvan mind a tizenkét utas. Jöhet a következő postakocsi!

— Előbb ezt a tizenkettőt bocsátjuk be a kapun — mondta a városkapitány. — Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük ittmarad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni Január uraság!

Január nem kérette magát.

Majd jövő ilyenkor elmondom, mit hozott nekem a tizenkét utas; nekem, neked, mindnyájuknak. Most még nem tudom, s azt hiszem, nem tudják ők maguk sem. mert különös időket élünk.

Ford.: RAB ZSUZSA