Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-24 / 48. szám

Kinn fagyos szél fúj, reggel már két vadonatúj hóekével találkoztam a főváros utcáján. Már nem latolgatom, hogy menjek-e vagy sem, hogy parányi kertünkből mentsem a még menthetőt. Nyakam köré meleg sálat tekerek és indulok. Sokáig hittem november könyörületességében, tartóztattam — várj, várj egy kicsit — annak ellenére, hogy a szakkönyvek szerint a kertnek ebben a hónapban már tisztának kell lennie. Hittem, mert megértem már májusi havazást, de hosszú, napsütéses őszt is. Gyorsan letépem a fagypirította krizantémokat, kivágom a hat apró káposztafejet, leszedem a kelbimbókat és csodák csodája, az almafa alatt két „eltévelygett” patisszont is találok. A retek, hát igen, ez a retek már nem lesz a karácsonyi asztal dísze. A fákon, szőlőtőkéken már nincs levél, csak az almafa alsó ágán dacol még egy Golden Delicius a széllel. Már régebben figyelem, nem, még most sem szakítom le.

Öt órakor már sötét van. És hideg. Becsukom a kiskertajtót, mögöttem holdbéli táj, pusztítás. Oe csak mintha, mert ott, a sarokban már zölded az újhagyma. Jó pihenést, kiskertem. Jó pihenést, természet. Lehet, hogy holnap meleg takarójával meglátogat a legnagyszerűbb környezetszépitő.

—z—