Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-27 / 5. szám
A ház réginek látszik. Öt szűk kicsiny ablakával terpeszkedik az utcára. De belülről látszik csak igazán, hogy a vályogfalak milyen vastagok. Vagy hetvencentisek. — Ez a ház megvan kétszáz éves is. Elég baj az most nekem. Tíz évet áldoztunk rá az urammal, hogy helyrehozzuk. S most tessék! Végig repednek meg a falak, az aljuk vizes. Honnét volna nekem már erőm arra, hogy ezt mind újra rendbe tetessem! Meg még a rokonok is jussolni akarnak! A gyerekek? Ugyan! Egy sem maradt a falubart. Pedig négyen vannak. Nem panasz ez. Legalább is nem érződik annak. Talán a pedagógus magabiztos tartása nyomja el a gyengeség hangját? Méginkább a derű, amely, úgy látszik, mégis csak mindenek felett való és a legerősebb ebben a jellemben. — Hogyan került a tanító néni Pogrányba (Pohranice)? Ebbe a házba? — Hajaj, aranyoskám! Hosszú az! Mádról meg Budapestről indultak a szálak, hogy a véletlen folytán egyszerre, a nagy vasútépítések időszakában, fönt a Szepességben összefussanak, így lett a születési hely meg a fiatalság időszaka az akkori Igló (Spisská Nová Vés), aztán Kézsmárk (Kezmarok). — Volt idő, az érettségim körüli évek, amikor németül jobban beszéltem, mint magyarul. így kerültem föl német szakra a Komensky Egyetemre, amely azokban az években Univerzita Slovenská volt. Akkoriban még minden egészen másként ment. Nem volt az egyetemen például fölvételi vizsga a beiratkozáshoz elég volt a pozitív érettségi bizonyítvány. Tandíjat meg nem kellett fizetnünk, ha jól kollokváltunk félévenként. Még szerencse, mert az apánk csak nyugdíjas volt. És a nővérem is egyetemre járt. Ő, a nővérem aztán a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében kötött ki, ott dolgozott huszonöt évig és levéltári kutatásokat folytatott Mátyás korából. Én meg egy nyáron az egyetem második éve után Pogrányba jöttem, és itt szépen megfeneklettem. Már vagy negyvenöt éve. — Olyan nagy volt a szerelem ? — Olyan nagy, olyan nagy? Mit mondjak? Az anyám és a nővérem rettenetesen haragudtak rám, a nővérem meg sem bocsátott aztán soha, egész életében neheztelt rám. Na de, ugye, akkoriban még nem tartották olyan fontosnak, hogy egy nőnek iskolai végzettsége, szakmája legyen. Az uram egyszerűen aztán már nem engedett vissza az egyetemre. Meg jöttek a gyerekek sorban egymás után. Négy. Tudja, mi az? És az uram nem akart Pogrányból sehová elmenni. Azt mondta, maradjunk itt a családi birtokban. Hát így lettem én pogrányi, meg Czillingné a régi Gács Irénből. — Na és az a bizonyos, sorsfordító nyár? — Hát az nagyon érdekes volt. Volt akkoriban egy körünk az egyetem mellett, a Magyar Akadémikusok Köre. Persze, nemcsak bölcsészek jártak oda. Putz Éva például, akinek a néprajzi gyűjtése később könyvben is megjelent — a Kolonyi lagzi —, orvostanhallgató volt. Hát ebbén a Körben, a MAT-ban szervezte Arany Albert, akkoriban gimnáziumi tanár, a falukutatásokat. Mi csak úgy mondtuk, hogy faluzás. Mentünk nyáron faluzni. És mindent gyűjtöttünk a népéletről. Én a nyelvjárást, dűlőneveket, ilyesmit. Azon a nyáron, negyvenben, a nővérem és egy másik lány ment Egerszegre (Jelsovce), két fiú Menyhére. Én meg jöttem ide Pogrányba. Egy „úrhoz" utasítottak mindjárt az itteniek, hogy majd az tud nekem segíteni. Hát tudott is! A falu kutatásából lett valóságos megtapasztalása a falusi életnek. Kerti munka, miegyéb. Keltem hajnali háromkor, kifutottam a szőlőbe kapálni, aztán elláttam a házat és a gyerekeket, nyolcra mentem az iskolába, délután meg este otthon folytattam, amit reggel elhagytam. De fát még most is vágok! — Mit tanított Pogrányban? Német nyelvet ? — Mindig amit éppen kellett. Engem ugrasztottak, akár a földrajz szakos, akár a történelem szakos ment el. Különben pedig szlovákot. Németre, látja, most is jönnének hozzám. Pont azok, akiknek az iskolában még nem volt kedvük tanulni. Most látják felnőtt fejjel, milyen jó volna tudni ezt-azt. Dehát erre nekem már nincs kedvem, se erőm. Huszonkét évig tanítottam. Egy fiatal család búcsúzik el közben a tanító nénitől. Ünnep van, jöttek látogatóba, kellemes ünnepeket, boldog új esztendőt kívánni, hűséges tanítványhoz illőn. No meg persze a gyereket is megmutatni, elszavaltatni vele egy verset a tanító néninek. Aztán meg itt van ez a levél is a német ismerősöktől, ha a tanító néni elolvasná. Aztán Verőn néni jön, akinek peres ügyei vannak folyóban a rokonsággal a szőlőhegyi pince miatt. Ha a tanító néni elmagyarázná, hogyan is áll ebben a pillanatban a helyzet, miként kell érteni a közjegyzőség leiratát. Aztán talán valamelyik szomszéd kopogtat nagy huncutkodások közepette, hogy a népi élcelődések, tréfák gyűjtője máris jegyezhetné a füzetébe. De mellé akár a tanító néni szellemes válaszait is. Hja, a tanító szerepe, munkája a régi faluban nem ért véget az iskolaajtó bezárásával. Gyereket igazított el a tanulásban, felnőttet az élete útvesztőiben. Nevelt, tanított, segített az iskolában, az utcán, a saját otthonában a saját példájával, a magánélete példájával, a tudásával. Pográny fejlődő falu a Zoboralján. Lassan egészen újjáépül. A régi ticés házak az elmúlt negyven évben végképp eltűntek. Már csak néhány szép bolthajtás meredezik árván elhagyott épületeken. A tanító becsülete — ki tudja, milyen véletlen folytán — megmaradt. — Huszonkét éve én vezetem a falu krónikáját. És a nőszövetség elnöke vagyok tizennegyedik éve. Az idén is megválasztottak, pedig most már csak kényszerrel hagytam magam rábeszélni. A szövetség jól megy nekünk. Van pénzünk, bálokból főleg, aztán eljárogatunk rajta kirándulni. Az ősszel például a Magas-Tátrában voltunk. Igaz, a végén csak tizenketten jöttek el. Kedvem lett volna visszamondani az egész utat és az autóbuszt, de már nem lehetett. A végén még többen megsértődtek a faluban, hogy nem tetettem át másik időpontra a kirándulást. Mert nekik éppen akkor krizantémokat kellett eladni. Hát ugye, a krizantémeladás az nagy ügy a faluban. De mért nem jutott eszükbe hamarabb? Hiába, nehéz a pogrányi néppel! KOCSIS ARANKA KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele
