Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-24 / 48. szám

KUCKÓ

SCHMIDT EGON

A

— Lehet, hogy mégiscsak láttalak — mondta elgondolkozva. — Fejjel lefelé is mászkáltál a törzsön.

— Na, ugye, hogy emlékszel! — kiáltotta a csuszka diadalmasan. — Bizony én voltam. Fejjel lefelé mászni a fatörzsön, ezt csak mi, csuszkák tudjuk az egész környéken.

» — Hát a harkály? — kíváncsiskodott a kisfiú. — Hiszen a harkály is a fatörzsön szokott kopácsolni.

— Persze, hogy ott. De mindig csak felfelé mászik. Ő is meg a fakusz is.

madáretető

Ebben a könyvben csupa madarak mutatkoznak be neked, mégpedig olyanok, amelyekkel télen egészen közelről is megismerkedhetsz. A csuszka, a fenyöpinty, a kék cinke, a barátcinke, a zöldike, a feketerigó télen — mert éhes — a te segítségedre is szorul. Ha a házatok közelébe merészkedik majd valamelyikük, ne mulaszd el, etesd meg őt! Hogy hogyan és mivel, megtudhatod Schmidt Egon szép képeskönyvéből. A kötet a Móra és a Madách Könyvkiadó közös gondozásában jelent meg 1986-ban.

vendégei

Amikor nagymama visszament a konyhába, hogy a főzéshez lásson, Zolika egy széket húzott az ablak elé, oda telepedett, és izgatottan várta, vajon melyik madár fedezi fel először a napraforgómaggal teli etetőt.

Néhány percig csak a fehér hópihék kavarogtak az udvar felett, azután egy veréb nagyságú madár jelent meg az ablaknál. Nem a párkányra szállt, hanem az ablakfába kapaszkodott, és oldalazva ereszkedett lefelé. Háta kékes, alul rozsdaszínű volt, a szeme körül fekete csík húzódott. Jókora csőrével nagyon finoman megkocogtatta az üveget.

— Köszönöm az eleséget, kisfiú — hangzott az ablakon keresztül. — Nagy szükségünk van rá az ilyen havas, Tiideg napokon.

— Nagyon szívesen — felelte Zolika, és egy kicsit zavarban volt, mert nem szokta meg, hogy madarakkal beszélgessen. — De áruld el, légy szíves, ki vagy te tulajdonképpen!

— Ó, bocsánat! Ezer bocsánat! — mondta a kék hátú madár mentegetőzve. — Valóban elfelejtettem bemutatkozni. Én vagyok a csuszka.

— Csuszka? — nézett nagyot a kisfiú. — Hát ez ugyan különös név. Sose hallottam.

— Nem is láttál még sohasem? Pedig itt lakom a közelben. A nyáron gyakran jártunk a párommal a ti almafátok törzsén is.

Zolikának most már rémlett valami.

— Napraforgó van az etetőben — figyelmeztette Zolika. — Biztosan nagyon éhes lehetsz már.

— Napraforgó? A kedvenc csemegém! — A csuszka átröppent az etetőre, ügyesen körbejárta, és nyomban felfedezte a bejáratot. Bebújt a nyíláson, és a következő pillanatban egy napraforgószemmel a csőrében a kertbe repült. A kisfiú látta, amint a barackfa törzsére száll, és a magot a meglazult kéreg mögé rejti.

— Miért nem etted meg? Hát nem vagy éhes? — kérdezte, amikor a csuszka néhány pillanat múlva megint az ablakhoz szállt.

— Dehogynem. Nagyon is éhes vagyok. De a családunkban régi szokás, hogy eleséget dugdosunk el a hideg napokra.

— De hiszen most is hideg van — csodálkozott Zolika.

— Raktárakat akkor is kell készítenünk! — bizonygatta a csuszka komolyan. — Soha nem tudhatjuk, mikor szorulunk rá. — Ezzel újabb napraforgót kapott a csőrébe, és azt a cseresznyefa törzsének egyik repedésébe rejtette.

— Különös szokás — töprengett a kisfiú, de nem ért rá sokat gondolkozni rajta, mert az ablakpárkányon máris új látogató bukkant fel. Szakasztott olyan volt, mint az a madár, aki az imént kopogtatott az üvegen, csak a melle sárga volt, és a közepén fekete sáv húzódott végig.

— A széncinege vagyok — mutatkozott be udvariasan.

— Te kopogtál az előbb az üvegen? — kérdezte Zolika kíváncsian.

— Nem, nem kopogtam, most vagyok először itt az ablakban. Talán valamelyik rokonom volt. Mi, széncinegék sokan vagyunk. Majd meglátod, mennyien leszünk itt holnap, ha tele lesz az etető.

— Figyelni fogom mindig, és töltök bele, ha már elfogyott — ígérte a kisfiú, és a széncinege komolyan bólintott rá.

— Az bizony nagyon jó lesz. Sokan vagyunk, és mind szörnyen éhesek. — Ezzel az etetőhöz rebbent, és megkapaszkodott a lecsüngő fél dióban. Ügyesen hintázott rajta, és közben hegyes csőrével csipkedte ki ízletes belsejét. Aztán felpillantott, és nyomban észrevette a nyílást a feje fölött! Hipp-hopp, máris bent termett az üvegelejü házikóban, felkapott egy kövér napraforgószemet, és elrepült vele.

„Biztosan ö is a kéreg mögé rejti" — gondolta Zolika, és kíváncsian várta, melyik fatörzsre ereszkedik le a sárga mellényes madár. A cinege azonban egyenesen az orgonabokorra szállt, amely lomb nélkül, kopaszon állt a kert sarkában. A napraforgót ügyesen a lába alá szorította, és hegyes csőrével nyomban kopácsolni kezdett rajta. Egykettőre lehántotta a héját, és egy pillanat alatt eltüntette a belsejét. Azután megtörölte a csőrét az ágon, és máris repült vissza az ablak felé.

Ott már egy újabb széncinege lógott a fél dión, egy másik éppen akkor suhant ki az etetőházikó ajtaján, napraforgómaggal a csőrében.

„A széncinegék, úgy látszik, tényleg sokan vannak" — gondolta a kisfiú, és álmélkodva látta, milyen nagy a forgalom máris az etető körül. Az orgonabokor alatt a hó már egészen tarka volt a sok szertehullatott héjdarabkától.