Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-10 / 46. szám
CSALÁDIKOR 2. Ha rejlik az életben valami kibontakozási tendencia és önmegvalósítási törekvés, akkor az öregség is cél. Nem kellene lecövekelt állapotnak lennie, amely talán abban csúcsosodik ki. hogy akkor az ember már csak a múltba merülve él. főként egészségét félti, aggályosán, ami groteszk formában öncéllá s életének csaknem egyedüli tartalmává lehet. Az ilyen passzív magatartás automatikusan felduzzaszt ja azt a mind nyugtalanabb gondot, amely görcsösen meg szeretné tartani, ami apránként úgyis kicsúszik a kezünkből. Az önfenntartási ösztön, amely az összes közt valószínűleg a legerősebb, könnyen elhatalmasodik, ha már nincs más megtartanivalónk. Így aztán meglehet, hogy öregkorban önállósítja magát: a kívülálló aligha képes átérezni azt a szívósságot, amellyel az öregek kapaszkodnak az életbe, még ha az élet mindennek látszik is, csak életre érdemesnek nem, hisz nekik akkor már semmi másuk nincs, csupán az életük. Ez lehet az oka annak, hogy a statisztika is azt mutatja: öngyilkosságot semmiképp sem az aggok követnek el a leggyakrabban. Minden, ami az életben előkészítetlenül éri az embert, mélyebben vagy keményebben sújtja. Mivel bizonyos határig rendelkezünk az előrelátás képességével, sok mindenre fölkészülhetünk, mindenekelőtt természetesen olyan dolgokra, amelyekre tapasztalati alapon számíthatunk. Ilyen az öregség is: számolnunk kell vele. Igen ám, de hogy készülhetünk fel rá? A leghamarabb anyagilag tehetünk valamit: élet- meg balesetbiztosítást stb. köthetünk, idejekorán megírjuk talán a végrendeletünket is, kinyilvánítjuk végakaratunkat. Szükséges és értelmes biztosítékok ezek. Öregkorunkra talán takarékoskodunk is, vagy más olyan értékekre igyekszünk szert tenni, amelyeket stabilnak tartunk. Társadalombiztosítás, nyugdíj és járadék szintén a biztonságot szolgálja. Bizonyára az egészségünkért is teszünk egyet-mást, időnként megvizsgáltatjuk magunkat az orvossal — ha másért nem, hát netalán lappangó betegségek megelőzése végett, s ezt életünk dele után ajánlatos is rendszeresítenünk —, sportolunk is, hogy karban tartsuk magunkat, diétázunk, és a testsúlyunkra is ügyelünk. Mindezeknek megvan a maguk jelentősége. Ezzel azonban általában ki is merül az öregkorra való felkészülésünk, s életbiztosítással a zsebünkben azt hisszük, hogy megtettük, amit kell. De mit is jelent voltaképpen felkészülni az öregségre ? Erre legélesebben a föl nem készültek esetei világítanak rá. Itt van például egy háziasszony és anya, akinek napjait teljesen kitöltik a családi teendők, és ezeken kívül semmi másra nem ér rá. legalábbis így érzi. Mindig csak az éppen zajló napot látja, annak elintézendő dolgaival, amiket lelkiismeretesen el is lát. Hanem aztán „egyszerre" megnőnek a gyerekek, és elhagyják a szülői házat. Férje naphosszat a boltban, hivatalban vagy egyebütt tevékenykedik, a kis lakás tisztántartása nem sok időt igényel, a bevásárlás és egyéb tennivalók sem. És most megjelenik az üresség. A háziaszszony nem tud mit kezdeni önmagával; ahhoz szokott, hogy sok a dolga, s örült, ha mindennek eleget tudott tenni, olyan szépen megvolt, hogyan kell rendben lefolynia egy napjának, és ment minden, mint a karikacsapás. De most mit tegyen, amikor kötelességei meggyérültek, csak úgy tátong előtte a szabadidő, s ezzel merőben új állapotban találja magáig. Akit az ilyesmi felkészületlenül ér, az gyakran teheüäjen, I némelyek pedig mély depresszióba süllyednek. Ámbár jelenkor sok kiút lehetőségét nyújtja — lehet szinte szakadatlanul rádiót vagy lemezeket hallgatni, tévézni, csakhogy ez mégis csupán passzív fogyasztás, önkiszolgáló szórakozás, amiből hiányzik a saját kezdeményezés és tevékenység, s ezért egymagában nem kielégítő. Akadhat, aki beéri ennyivel, másoknak viszont ez nem elég. Volna csak valamim, ami tartalmat ad az életemnek, ami örömet szerez! Valószínűleg épp ez a bökkenő. Túl sokáig és túlságosan a mának élünk, anélkül, hogy a jövöre gondolnánk. Ezért az öregségre való felkészülés legrövidebb tétele Így hangzik: idejekorán számoljunk vele, tervezzük meg, nehogy aztán egy nap ott álljunk gyámoltalanul a nagy üresség előtt. Ha rajtaütésszerűen szakad ránk az öregkor, abból még más, nyomós problémák is könnyen kerekednek. Ilyenkor esik meg a legkönnyebben, hogy a szülő nem képes felnőtt gyerekeit elereszteni önálló, szabad életútjukra. mert még szüksége van rájuk, bármily tetszetősen magyarázza is önmagának ezt a fogvatartást anyai szeretettel és aggódással. Úgy viselkedünk, hogy gyerekeinknek lelkifurdalásuk támadjon, ha magunkra hagynak, kimutatjuk összetörtségünket. kétségbeesésünket, tálán még meg is betegszünk, hogy magunkhoz láncoljuk őket, kikényszerítsük gondoskodásukat, és Így demonstráljuk, hogy mennyire nem lehet minket egyedül hagyni. Az ilyen családi talajból tragédiák nőnek ki. A szülői „szeretet" oltárán így sokszor mutatnak be gyermekáldozatot Ezek a gyerekek aztán nem kötnek házasságot, nem merik a maguk életét élni, mert apjuk vagy anyjuk kimondott szemrehányásai vagy szavak nélkül is beszédes szemrehányó magatartása, jelzései akkora bűntudatot ébresztenek bennük, hogy inkább lemondanak a saját életükről. Csakhogy a kikényszeritett áldozatnak megvan ám a hátul ütője: még ha a gyerek magának sem vallja be, akkor sem kerülheti el, hogy meg ne foganjon benne az öt megbéklyózó Az öregedés művészete szülő halálának a kívánása, hiszen gúzsba köti annak fölemlegetése, hogy micsoda áldozatokat hoztak őérte (amit ő mellesleg nem óhajtott). Az így felszivárgó „bárcsak halna már meg" gondolatok nyomasztó bűntudatot keltenek a gyerekben, aki vezeklésül még jobban igyekszik a szülő kedvében járni, hacsak nem tör ki ehelyett nyílt gyűlölködés. Iszonyú súllyal nehezedhetnek tehát gyerekeikre az olyan szülők, akik nem készültek föl az öregségre. A családi kötelékek mai fellazulása talán ritkábbá teszi majd az ilyen sorsokat. Az pedig, hogy ez a fellazulás sokszor nyersen és durván történt, bizonyára azzal is magyarázható, hogy az idős generáció ilyen görcsösen ragaszkodott a gyerekeivel it B } 'Ál V / PRIKLER LÁSZLÓ felvétele (nőid) szembeni „jogaihoz". Még mindig bőven akadnak szülők, akik teljesen magától értetődőnek tekintik, hogy róluk öregségükben a gyerekeiknek kell gondoskodniuk. Persze más a helyzet, ha ezt betegség vagy hasonló körülmény teszi szükségessé; ami sorszerüen következik be, azt általában a gyerekek is megértik, s vállalják a rájuk eső terhet. Amire itt gondolunk, az az oly gyakori áldatlan helyzet, amelyben szülők válnak gyerekekké, és gyerekeik a szüléikké — a szülők neurózisa és értetlensége miatt. E tekintetben az egykéknek gyűlhet meg legjobban a bajuk, kiváltképp az elvált szülőkkel vagy özvegyült apával, anyával. Amikor pedig az illető szülő meghal (végre — mondhatnánk ilyenkor), akkor a gyerek már maga is túl van élete delén, és a saját életét még el sem kezdhette. Sok mindenről lemaradt már ekkorra, sok minden nem pótolható, s ebbe belekeseredik, belebetegszik, vagy a társadalom peremén élj tengeri szürke létét; ehhez járul még a részvét vagy gúny, amelyet kivált; kitérnek útjából, mert érzik rajta a beteljesületlenséget s az elmulasztottak pótlásának kielégíthetetlen szomját. Vagy itt egy férfi, aki teljesen beletemetkezik a foglalkozásába, számára nincs más. csak a munka, semmi egyéb nem érdekli, kizárólag azt látja-érzékeli, ami valamiképpen összefügg tevékenységével, minden másra vak. Az efféle egyoldalúság és szinte monománia csúcsteljesítményekre tehet képessé azon a bizonyos szakterületen, ám oda is szegezi az embert a valóságnak ahhoz a szeletéhez, amelyiknek szakértője. A szaktudás és jártasság specializálódást követel, teljesen összpontosítani kell a realitásnak egyetlen aspektusára, csakhogy ez a dolgok egészének a rovására megy. Gyakran még önmagát is csak azzal áltatja az ember, hogy egyáltalán nem is lehet egyébbel foglalkoznia, hiszen arra nincs idő, különben elaprózza magát. Azonban egyetlen terület sem olyan elszigetelt és magába zárt, hogy ne volnának határmezsgyéi, amelyek megóvhatnak bennünket a steril egyoldalúságtól. Éppen az öregség közeledtével, mikor hivatásunkban már biztos tudásra és valamelyes szuverenitásra tettünk szert, gondolnunk kellene érdeklődési körünk bővítésére. Ha aztán bármi okból nem folytathatjuk régi tevékenységünket, feltátja száját az üres semmi, a tehetetlenség, hogy nem tudunk mit kezdeni magunkkal, s akkor oly gyakran keserűség, kiábrándultság fészkeli be magát az emberbe, kezdődik az iszogatás, úgy érezzük: elhúzott mellettünk az élet, dühünket a családon töltjük ki, miközben észre sem vesszük, hogy mindezek felidézésében magunk is benne voltunk. S a végtermék oly sok esetben: egy-egy mogorva embergyűlölő. Ezek a példák semmi esetre sem túlzottak, nem is ritkák, de valami fontosat mutathatnak meg nekünk. Legkésőbb életünk delén el kellene gondolkoznunk rajta: milyen is lehet majd az életem, milyen legyen, ha gyermekeim elkerülnek hazulról, és nincs szükségük rám, és ha már nem leszek aktiv dolgozó? Nem kezdhetjük el elég korán elképzelni: milyen bennünk rejlő lehetőségeket válthatunk valóra, amelyek kifejlődve tartalmat adnak életünknek, hogy ne legyünk másokra utalva, s ne tegyük függővé magunkat az ő jelenlétüktől vagy törődésüktől. Természetesen egyáltalán nem könnyű elengedni a gyerekeket, akikbe annyi törődésünk, fáradozásunk és szerető aggódásunk beleépült — ám létünk ezzel jár. Ha túl sok a kötődés, az beszorít minket, elvesztési félelmet gerjeszt bennünk, s végül arra ösztökél, hogy minél több mindenbe kapaszkodjunk görcsösen; túl sok szabadság és eleresztés hibriddé tesz, s nem leszünk képesek mélyebb élményekre. Különösen emberi kapcsolatokban fontos egészséges középutat tartanunk a két hajlam között — láthattuk a vázolt példákon, hogy milyen veszélyessé válhat a túl nagy kötődés, és ez megmutatkozik sok házasságban is. Az öregkorban egyre fontosabb lesz, hogy búcsút tudjunk venni; csak így derül ki, milyen ajándékokat tartogat nekünk. Gyakran halljuk idősebb emberektől, a tréfás szólást, ha valamiről lemondanak, valamit odaadnak: „Hiszen nem vihetem magammal a sírba" — s épp erről van szó ebben a művészetben. Az elereszteni tudó szemlélet abból az új látószögből mutat meg nekünk sok mindent, hogy valójában és végtére is mi fontos, mi jelent értéket számunkra, mi visz előbbre, mi tesz érettebbé. Ilyesmit jelent, ha a dolgokat az örökkévalóság szempontjából tudjuk nézni, s az öregkor egyik nagy megkönnyebbülése az a felismerés, hogy végül is milyen kevés az, ami fontos és szükséges — abban az értelemben, hogy közelebb segít tulajdonképpeni lényünkhöz. Ám ezt a megválni tudást is elő kell készíteni, meg kell tanulni. F. Riemann
