Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-01-21 / 4. szám

Nem áll mögöttem olyan tekintélyes fordítói múlt, amely feljogosíthatna rá, hogy a szó művészi rangot adó értelmében műfordítónak tekintsem magam. A fordítás számomra, mint minden anyanyelvemmel kapcsolatos tevékenység, csupán az ismeretszerzés és a hasznos időtöltés legvonzóbb formája, játék és gyönyörűség, a birtokbavétel és a teremtés öröme, hiszen eszköze, a nyelv eleven anyag, melynek sajátos törvényei. szeszélyei és titkai vannak.

A sors úgy hozta miután a rommá lőtt Budapest egy félig lebombázott iskolájában alig három hónap alatt elvégeztem az eslő elemit korán megözvegyült édesanyámmal Komáromba (Komámo) költöztünk, és attól fogva hét éven át csak otthon, „konyhanyelvi” szinten művelhettem anyanyelvemet. Akkoriban mint az iskola legjobb rajzolója még valamiféle képzőművészettel kapcsolatos pályáról álmodoztam, s bár sokat olvastam, életelemem a rajzolás volt. A nyolcadik osztály befejezése után föl is vettek az iparművészeti szakközépiskolába, anyám kívánságára mégis a komáromi magyar tanynyelvű óvónőképző diákja lettem. Turczel igazgató és-rajongva szeretett, fiatalosan félszeg, de annál lelkesebb tanárnőm (azóta kedves kiadóbeli kolléganőm) magyaróráinak köszönhetem, hogy szinte egyik napról a másikra a magyar nyelv került érdeklődésem középpontjábd. Hirtelen pálfordulásomnak azonban voltaképpen egy szégyenletes s ugyanakkor szívszorító élményem volt az oka: az egyik történelemórán megakadtam felelés közben, mert nem tudtam, hogy mondják magyarul azt. hogy évszázad és fejedelemség. Ekkor döbbentem rá. milyen szánalmasan szegényes a szókincsem, és lázas buzgalommal igyekeztem pótolni az elmulasztottakat. Elolvastam minden akkor hozzáférhető, magyar nyelvvel foglalkozó nyelvészeti vagy nyelvművelő kiadványt, s valósággal hab* zsoltam a magyar irodalom számomra mindaddig ismeretlen remekműveit. S miután teljesen váratlanul megnyertem a Jókai Napok szerény elődjeként megrendezett első országos magyar szavalóversenyt, szinte természetes volt, hogy a Pedagógiai Főiskola magyar—szlovák szakán folytattam tanulmányaimat. A tanári oklevél megszerzése után egy évig Rozsnyón (Roíúava), majd további tizenkettőig Komárqmban tanárkodtam. Először, foglalkozásom folytán, mint néhány szlovák nyelvkönyv társszerzője kerültem közelebbi kapcsolatba az irodalommal, aztán a hetvenes

évek elején az Irodalmi Szemle közölte két novellafordításomat is. 1973-ban, csaknem harminc év után. búcsút kellett mondanom Komáromnak és egyúttal a számomra oly kedves tanári pályának is; fővárosi lakos lettem s — máig sem tudom, milyen szerencsés véletlen folytán — 1974-től a Madách Könyvkiadó mindennemű kiadói gyakorlatot nélkülöző szerkesztője. Az itt eltöltött immár tizenkét év alatt, mások fordításának csiszolgatása közben lassan megtanultam. hogy a műfordítás legfőbb erénye nem a szolgai hűség, hanem a fordítónak az a képessége, hogy a magyar nyelv szellemében tolmácsolja az eredeti mű hangulatát, stiláris és nyelvi értékeit. Segítőkész kollégáim biztatására csakhamar magam is kedvet kaptam hozzá, hogy próbára tegyem ebbéli képességeimet: először egy ukrán és egy cseh elbeszélést fordítottam le egy prózai antológiába, majd egy humoros, pajzán hangvételű ifjúsági regény következett, s rögtön utána életem eddigi legnehezebb fordítása, a Pannóniái legendák. Előfordult, hogy órákig is elbíbelődtem ennek a Cirill és Metód életét megörökítő ószláv nyelvemléknek egyegy mondatával, hiszen a szöveg nem lehetett sem korszerűtlenül régies,, sem túlságosan modern. Ezért a fordításoVÁCLAV KAPLICK?

Boszorkányper

(részlet)

Délelőtt még csikorgó fagy volt, délutánra azonban megenyhült az idő, és a szürke, ólmos felhőkből nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. A sumperki parókia konyhájára olyan homály borult, hogy Zuzana Voglicková, az esperes ifjú gazdasszonya kénytelen volt fonott székét közlebb húzni az ablakhoz, hogy jobban lásson. Vastag nyersgyapjú fonalból harisnyát kötött az esperes úrnak. Hideg van a templomban, és az esperes úr mostanában gyakorta panaszkodik, hogy hasogatja a dereka, bántja a csúz.

Zuzana kezében szaporán villogtak a kötőtűk. voltaképpen nem is igen volt szüksége világosságra, de ma valahogy nem lelte örömét a munkában. Félretette a kötést, az ablakhoz lépett, és a - távoli hegyek felé tévedt, bár a sűrű hófuggönyön át nem látott messzire. A lassan pilinkéző hópihék az őszi lombhullásra emlékeztették. Istenem, milyen szomorú is mindez! Zuzana nem időzött sokáig az ablaknál, a szemközti falon függő tükör elé állt. Kis falitükör volt csupán, akkora, hogy az arcát megláthatta benne.

A tükörből sugárzóan szép fiatal lány tekintett rá vissza: magas, domború homloka volt, kissé fitos orra, szépen ívelt szája, s gyönyörű nagy sötétbarna szeme, amilyennel nem sok Sumperki hajadon büszkélkedhetett. Zuzana hosszan fürkészte a képmását, de egyetlen apró ráncot sem fedezett föl sem a homlokán, sem a szeme körül vagy a szája szegletében. Aranyos tükröcském! Milyen kedves kis jószág vagy! Zuzana elmosolyodott, és elővillant hófehér fogának gyöngysora. A tükör nem hazudik, nem olyan hamis, mint az emberek. Azt mondja, hogy Zuzana gyönyörű, százszor szebb, mint Marie Sattlerová. akinek ma van a menyegzője, és szebb Lízlnél, Marie húgánál is. Csak hát mire megy a szépségével, sóhajtott fel Zuzana keserűen. Ugyan ki veszi feleségül egy pap gazdasszonyát, akármilyen szép is? Még tán Pferovsky szappanfözömester. a csúf. kivénhedt öreglegény sem. Mert mindenki elsősorban is a hozományt nézi meg a menyasszony feddhetetlenségét, még ha maga világ életében bűnös, parázna lélek volt is.

A folyosó felől nehéz léptek hallatszottak, aztán megnyikordult a kilincs, és a konyhaajtóban megjelent Krystof Alois Lautner esperes. Köpcös, erősen kopaszodó idős férfi volt. de jóságos tekintetéből megértő derű sugárzott.

— Hát te még fel sem öltöztél? Elfelejtetted, hogy Sattlerékhoz megyünk? Vedd fel a legszebb ruhádat, hátha kérőd akad a nagy vigalomban.

Kaspar Sattler egyike volt Sumperk leggazdagabb polgárainak, egy hatalmas festőműhelyt és két gyönyörű házat mondhatott magáénak. Ö is immár a hatvanas éveit taposta, de még mindig délcegen járt, és ha vasárnaponként ünneplőbe öltözött, nem egy asszonyszemély kedvtelve fordult meg utána. Ezen a napon meg valósággal ragyogott az arca. hiszen legidősebb lányát adta féijhez. méghozzá nem is akárkihez, hanem Jan Jifí Weberhez, a módos riessai ezüstmüveshez. Az egész városnak tudomást kellett szereznie a nevezetes eseményről, az esküvő után pedig a Hosszú utcai nagy házban főúri eszem-iszomnak is beillő menyegzői lakoma várta a vendégeket. Hordószám ütötték csapra a tüzes morva és magyar borokat, s hogy a fehémépnek se legyen oka panaszra, nem hiányzott a kancsókból a mézédes ciprusi kontvalávaló sem. ízesebbnél ízesebb szárnyas- és vadpecsenyéket, pástétomokat meg mártásokat szolgáltak fel. és a hatalmas tálakon halmokban álltak a nádmézből készült liktáriumok és konfektek.

Amint a nagyszoba ajtajába feltűnt a hosszú subába és báránybőr kucsmába öltözött esperes termetes alakja, mindenfelől örömteli kiáltás harsant:

— Vivát! Éljen az esperes úr!

Lautner remek társalkodó, és messze környéken híres énekes volt. mindnyájan tudják, hogy vele még vígabban lesznek. Hasonló szívélyességgel üdvözölték ifjú gazdasszonyát is: Lízl, a menyasszony húga, nyomban elébe sietett, és az asztalnál maga mellé ültette.

Sattler kelmefestő fia már hozta is a tokajival színültig töltött becses üvegserleget, s az esperes örömmel fogadta a megtiszteltemért még „zöldfülű" fordítóként megkaptam az 1978. évi Madách-díjat. Ennek ellenére legkedvesebb fordításom Eduard Bass A cirkuszok világa című novelláskötete volt. mert minden egyes novella artista hőse más-más nyelvi jellemzést kívánt: a bumfordi díjbirkózó prágai argóban beszél, a lecsúszott arisztokratából lett illuzionista cikornyás körmondatokban fejezi ki magát, a gáláns spanyol mesterlövész pedig az évődő élcelődés és a bókok mestere.

Persze kezdetben három gyerek és két beteges nagymama ellátása mellett, a fordítás örökös kapkodással, sok lemondással és még több éjszakázással járt, de ennek is megvoltak az előnyei. Az embernek olykor rántáskeverés közben támadnak a legjobb ötletei, és fordítói munkásságának hála. idővel családjának minden tagja amatőr nyelvművelővé válik. Engem mindentésL Meghajolt az újházasok felé, és zengő hangon rájuk köszöntötte poharát:

— Az ifjú pár egészségére és boldogságára, legyen frigyükön az Űr áldása!

Harsány éljenzés közepette összecsendültek a poharak, aztán már csupán a szomjas torkokon lecsorgó bor bugyogása hallatszott.

Lautner azonban még nem ült le. noha valamennyien hellyel kínálták maguk mellett. Hosszan elnézte Mariét, majd évődve megkérdezte tőle:

— Hadd hallom, elárulta-e a menyaszszony. hány ujjára ült rá a templomban?

Marie zavartan elpirult, az ifjú férj válaszolt helyette:

— Úgy emlékszem, mind az ötre.

— Ó, mit nem hallok, szóval mind az ötre! Nem is szerény a mi kis menyasszonyunk. öt gyermeket akar. Aztán el ne feledd, Marie, az első fiúnak én leszek a keresztapja!

— És most mondjátok meg, barátaim — fordult az esperes a többiekhez —. hogyan égtek az esküvő alatt az oltáron a gyertyák? Sercegtek. vagy szép csendesen lobogtak?

— Meg se sercentek — bizonygatták többen is.

— Az jó jel. Azt jelenté- hogy a házastársak között teljes lesz az egyertértés.

M indnyájan mosolyogtak, legboldogabban az örömanya.

— Akkor hát minden rendben van, fenékig üríthetjük a poharunkat.

Ismét összekoccantak, majd kiürültek a poharak. A hangulat percről percre emelkedett.

— Illendő volna tán. hogy a tisztelendő úr némi útmutatással szolgáljon az ifjú párnak, miként viselje magát a házasságban — har-