Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-22 / 30. szám
A CSEHSZLOVÁK RÁDIÓ MAGYAR ADÁSÁNAK ÉS A NŐ SZERKESZTŐSÉGÉNEK KÖZŐS RIPORTJA SZÜLŐ KERESTETIK A hátrányos helyzetű és a veszélyeztetett gyermek között elsődlegesen az a különbség, hogy míg az utóbbi védelmet, az előbbi segítségnyújtást igényel. A veszélyeztetett gyermek valódi veszélyhelyzetben van és él, ami erkölcsi, szellemi épségét teszi kockára. I. Teréz asszony széteső arccal áll a kredenc előtt, mint aki nem szándékozik elhajolni a rámértek elől. Frakkos urak, szemérmes kisasszonyok enyelegnek a libazöld tónusú mocskos falvédőn a prices felett. A nyirkos szegletekben szinte csorog a kosz, öklömnyi lyukak a falban, a megbomlott vakolat alatt már a vályog lélegzik. A szobában még a gyerekek szaga, a hevenyészett rendet kioltja a tárgyakból áradó zavar és megszakitottság. — Dolgozni dolgozott az én emberem, csak ivott, és akkor féltek tőle a gyerekek. Mikor berúgott, a nagyobbik ment el helyette etetni, az most tizenhárom éves — mondja Teréz asszony-. — Tizenhárom éve jöttünk ide, egy szoba-konyhába, három gyerekkel. Sparhelt nincsen, kettes rezsón főztem, van egy tízliteres fazekam, kilenc gyereknek sok kell, sütni meg a szomszédba jártam. Az már nem igaz, hogy nem küldtem őket iskolába, csakhát ellógtak. A B. család lakóhelyén Tétován támaszkodik a kredencnek. — Mióta elvitték őket, én is eljárok etetni. Jó lenne hazahozni őket szünetre, vágyakoznak is, készülünk utánuk, csak várjuk a pénzt, üres kézzel nem mehetünk. A szomszédasszony a járdát söprögeti: — Régi cselédlakások ezek, feláznak a falak, az állami gazdaság nem nagyon törődik velük. El volt veszve az a szegény asszony a kilenc gyerekkel abban az egy szobában. Mondanak most már rájuk mindent, de meg kell adni, éhezni sosem éheztek a gyerekek, főzni mindig főzött. Vannak itt a telepen náluk rosszabbak is... HELENA DRAHOSOVÁ, a komáromi (Komárno) járási gyermekvédelmi osztály helyettes vezetője: — Véletlenül jutottunk a B. család nyomára, az állami gazdaság egyik dolgozója figyelmeztetett bennünket, hogy a gyermekek normális életvitele a családban uralkodó körülmények miatt veszélyeztetve van, a szülők alkoholisták, a gyerekek csavarognak, az iskola mellé járnak. December derekán délelőtt tizenegy óra körül látogattuk meg a családot, az anya részegen feküdt az ágyon, a gyerekek otthon voltak. A három nagyobbik gyerek elkezdett takarítani, de abban a koszban és mocsokban lehetetlen volt rendet csinálni. A kilenc gyerek a szoba közepén álló ketteságyban aludt, ki fejtől, ki lábtól. A legkisebbet csecsemőgondozó intézetben helyeztük el, a kilencéves Katinál, aki még nem volt beiskolázva, mivel állítólag süketnéma, az orvosi vizsgálat megállapította, hogy súlyos károsodásról nincs szó, inkább szellemi elhanyagoltságról. Gyermekvédelmi gyakorlatunk azt szorgalmazza, hogy a testvéri kötelék ne bomoljon meg, a testvérek egy csoportba kerüljenek, ezért azon vagyunk, hogy Kati is a testvérei közé mehessen a Novy Zivot-i gyermekotthonba. A legidősebb fiú, Tibor szeme a földön, arcán rezignáltság, nem tudunk felé nem a számonkérés érzetével közeledni. Az utóbbi időben annyian kérdezték tőlük annyiszor és ugyanazt, az arcra ilyenkor már rákövül az ellenállás. — Mindig mikor hazajöttem az iskolából, egy kicsit játszottam, beosztottuk egymás között a munkát, kicsi is volt a házban, azt a húgom szokta megetetni. Az anyu mindig főzött, csak este szokott inni. Ha részegek voltak, akkor kiabáltam velük, hagyjanak békén, nekem a kicsinyekre kell ügyelnem. Este, mikor megvacsoráztunk, ha részegek voltak, akkor lefektettem őket, bezártam a házat, és mi is elmentünk aludni — mondja. — Én csak akkor maradtam otthon az iskolából, ha beteg voltam. A többiek a buszváróban szoktak maradni, mikor bejött a busz, volt ott egy kis alagút, oda bújtak. Aztán nemsokára elmentek haza, fürödni vagy focizni. HORVÁTH MÁRTA, a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) gyermekvédelmi osztály dolgozója az intézeti elhelyezés körülményeit tárja fel: — A végső beavatkozást nálunk mindig megelőzi egy csomó előzetes intézkedés, s ha ezek hatékonynak bizonyulnak, nem emeljük ki a gyerekeket a családból. Általában a helyi nemzeti bizottság illetékes dolgozója jelzi, hogy a családban baj van, mi vagy négyszerötször kimegyünk hozzájuk. Ha a helyzet az ismételt figyelmeztetések ellenére sem javul, behívatjuk a szülőket a gyermekvédelmi bizottság elé. S ha ez sem használ, felügyeletet rendelünk el, mely a gyermekek életének fokozott követését jelenti. Ha a körülmények tűrhetetlenek, kérhetjük a gyermekek otthonban való elhelyezését, melyről a végső döntést a bíróság hozza meg. Sajnos, gyermekotthonaink túltelítettek, van úgy, hogy egy év is eltelik, mire biztosítani tudjuk a gyermekek intézeti nevelését. A családok szétzüllésének legfőbb oka az alkoholizmus, a legtöbb figyelmeztető jelzés a tanyákról, az állami gazdaságok telepeiről érkezik hozzánk. Ezeken a helyeken általában rossz élet- és lakóköhilmények között az ország minden részéből élnek emberek, gyökerek és benső közösségi tartás nélkül, magas az elvándorlásba válási arány, sokuk életvitele a deviancia határán mozog. Hiányoznak a hagyományos közösségek által szentesített érintkezési formák, a közösségi szellem fékező és ellenőrző hatása. Az ingerszegény környezet már magában melegágya az itt felnövő gyermekek érzelmi és szociális veszélyeztetettségének. II. Gyermekotthonaink telítettek, nem olyan egyszerű intézetis gyereknek lenni. Szlovákia negyvenhét gyermekotthonában jelenleg 2 518 gyermek nevelkedik, a várakozók száma egyre gyarapszik. Jelen van és újratermelődik a társadalom által nem szívesen tudomásul vett gondköteg, az alkoholizmus, az egy főre eső túlságosan alacsony jövedelem, a megbomlott családok nevelési tehetetlensége, mely körülindázza a hátrányos helyzetű, szociálisan és pszichésen veszélyeztetett gyermekek életét. A családnak kellene nyújtania azokat a mintákat, amelyekkel a szocializáció megkönnyithető. Az erre képtelen családoknál a bizonytalanság a perem felé tolja ki a gyerekek életét. A B. család esete azt bizonyítja, hogy sajnos, sokszor a véletlen dönt arról, kik kerülnek és mikor gyermekotthonba, tehát a megelőzés gyakran késik vagy teljesen elmarad. Fájó, nehezen hegedő intervenció történik — a gyermekek kiemelése a családból, sokszor indokolatlanul, a megelőző lépcsőfokok átugrásával (megfelelő lakás biztosítása, elvonókúra, szociális gondoskodás a családról, jövedelemkiegészités). A problémák azonban olyan szerteágazóak, az illetékes hatóságok cselekvéstere annyira behatárolt a lehetőségek és formák, a módszerek vagy éppen a pénz hiányában, hogy valódi, tehát a lényeget megoldó beavatkozás, mely mindenekfelett a gyermekek családban tartását szorgalmazná, néha nem lehetséges. Marad tehát a gyermekotthonban való elhelyezés, az elszakadás a családtól. Néha bizony nem történik több, mint egy folyamat lezárása, ahogy a B. család esetében. Családvédelmünk fáziskésésben van. A védnök sok esetben csak a legvégső szakaszban, a végkifejletnél lép be a folyamatba, mikor már azonnali beavatkozás szükségeltetik, az alapgondok orvoslása már megkésett. Azért csak akkor, mivel ezidáig még tudomása sem volt a család peremhelyzetéről, nemcsak a jelenlegi intézményrendszer hibás tagolódása folytán, hanem a környezet érdektelen magatartása okán is — akárcsak a B. családnál. A védnök ilyenkor már mást nem tehet — segít, elrendeli a gyermekek elhelyezését. Szankcionálja a család problémáit, gyógyításra már nincs lehetősége. A gondok egyenes vonalúan nem oldhatók meg, mert újratermelik önmagukat. Ezt példázza a B. család esete is. A kétezer-ötszáztizennyolc gyermekotthonban nevelkedő gyermek közül kétezer-négyszázhuszonhét mögött ott áll elengedő sejtként a család. Az intervenció, a gyerekek kiemelése a családból kifejlett, egyetlen lehetséges megoldásként mutatkozott. Sok esetben azonban a családvédelem törvényszerű fázisainak, a társadalmi segítségnyújtás lehetőségeinek végigjátszásával meg lehetett volna óvni a családokat. A számok önmagukért beszélnek. III. Péter ügye '83-ban kezdődött. A nagymagyari (Zlaté Klasy) hnb elnöke, Kvarda József akkor fordult a gyermekvédelemhez: — Az óvónők gyanút fogtak, mivel a gyermeken rendszeresen ütlegelések nyomait látták, véraláfutások, csomók, felpuffadt részek az arcon, még foga is hiányzott. A gyerek félős volt, haja teljesen megritkult. Ahányszor csak kinn jártam náluk, a kisgyerek külön szobában volt, elzárva, mint egy állatka egy kis kalitkában. Az anya később az óvodából is kivette, mivel nagyon ellene zúdultunk. Egyszerűen nem hitték el, hogy elvisszük a gyereket, hogy létezik
