Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-15 / 29. szám

BARAK LÁSZLÓ

Nyártündér

Itt van a nyár már, itt van a tündér:

fátyla a napfény, könnye a harmat,

búzamezőket érlel a csókja,

nem fázunk többé, mert betakargat. . .

co

N

2 Virágok lejtik tündéri táncát,

^3 oktatja őket színes mesékre;

n aki magányos, elveszett álma,

csillagot hullajt annak ölébe . ..

<o

O)

'c

ro

DÉNES GYÖRGY

Szél surrant

M. CSEPÉCZ SZILVIA

a bokorban

Kiolvasó

•)

Tökszár,

babszár,

uborka.

Zöld erdőben zöld törpe.

szél surrant a

hogyha hívlak.

bokorba,

eljössz-e ?

míg az ágon

Bújócskázni a kertben

szundikál.

veled mindig szerettem.

három tücsök

Egy, kettő, három.

kornyikál.

sétál a kabátom.

Kelep, kelep,

Benne van egy kis/egény...

gólyakelep.

Hogy kicsoda ?

ne ébresszük

Hát csak én.

fel a szelet.

KUCKÓ

A kormorán és a dunnalúd

Izlandi mese

A kormorán is meg a dunnalúd is szeretett volna szert tenni jó meleg tollmellényre. Igen ám, de csak egyetlen ilyen pihés madárruha volt, ők meg ketten vetélkedtek érte. Egyik sem akart engedni. Félő volt azonban, hogy míg civakodnak, ez az egy is elvész, azért hát megegyeztek, azé lesz a tollmellény, aki másnap reggel korábban ébred fel, és hamarabb mutatja meg a másiknak a tengerből felkelő napot.

A kormorán tudta magáról, hogy mélyen alszik, és nehezen ébred. Félt hát, hogy átalussza a napkeltét. Elhatározta: be sem

hunyja a szemét az éjszaka; a jó meleg tollmellény megéri a virrasztást.

így is tett. A dunnalúd ott horkolt mellette, a kormorán meg nagy büszkén virrasztóit.

„Lám — gondolta magában —, engem csúfolnak álomszuszéknak, mégis én maradok fent egész éjjel, nem a dunnalúd. És én kapom meg a jó meleg tollmellényt."

Éjfélig tűrhetően ment a virrasztás.' Utána azonban egyre nehezebb lett, s a kormoránnak majd leragadt a szeme.

Akkor is lekókadt fejjel ült.

amikor derengeni kezdett. Örömében felkiáltott:

— Keleten már kéklik az ég!

A kiáltásra felébredt a dunnalúd — az átaludt éjszaka után frissen, kipihenten. A kormorán azonban olyan álmos volt, hogy egyre-másra lekókadt a feje, s örült, ha időről időre legalább a fél szemét ki bírta nyitni. Pedig most kellett volna igazán figyelnie. Mert mi is történt ? Felkelt a nap, és a dunnalúd nyomban elkiáltotta magát.

— Itt a hajnal! Itt a hajnal!

így övé lett a tollmellény. Ma

is büszkén hordja minden ija-fia.

(nője)