Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-15 / 29. szám
Százéves az amerikai Szabadságszobor Az „idős hölgy" — ahogy az amerikaiak már jó néhány évtizede bensőségesen becézik — a napokban ünnepli századik születésnapját. A szabadság fáklyáját tartó óriás szobor New York kikötője előtt egy mesterséges szigeten őrzi az amerikai partokat s fennen hirdeti az amerikai szabadságjogok eszményét. A szobrot annak idején a Francia Köztársaság ajándékozta az Egyesült Államoknak, kisebb mása Párizsban a Szajna egyik hídját díszíti. Száz év nagy idő még egy ilyen hatalmas szobor életében is, pompás habitusát nemcsak az idő vasfoga, hanem a legutóbbi évtizedek felfokozott légszennyeződése is annyira kikezdte, hogy már-már katasztrófával fenyegetett. A szobor belsejében működő felvonó már régen berozsdásodott, lezárták s a turistáknak le kellett mondaniuk arról, hogy felvitessék magukat sugaras koronájába, amely kilátónak volt kiképezve. Egy kisebb felvonó működött a szobor karjában is, ez azonban csak a karbantartóknak szolgált. Az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy a húszas évek táján Houdini, a magyar származású világhírű artista máig megfejteden világszámát itt produkálta sokezres tömeg előtt. Szorosan a legrafináltabb csomókkal körülláncoltatva New York akkori polgármestere által lelakatolt ládában innen dobatta le magát a kikötő vizébe, s hihetetlenül rövid idő alatt, pár perc múlva, kiúszott a partra. A produkciót lélegzetviszszafojtva figyelő tömeg lelkesen ünnepelte a kivételes tehetségű artistát, s a városatyák az előkelő Astoria szállóban nagy bankettet adtak a tiszteletére. Az ünneplés, a bankett, a pompa és fény most, a centenárium ünnepségein még ennél nagyobb lesz. A szobor felújításán amerikaiakból és franciákból álló különbizottság munkálkodott, s mára teljesen új fényében néz alá a két ország elnökének Ronald Reagannek és Francois Mitterand-nak kézfogására, arcán a nagy eszmények őrzőjének fennkölt méltóságával, szigorú némaságával hallgatja majd az államfői beszédeket, s persze a városatyák és a bizottsági tagok szavait, akik feltehetően szívhezszólóan méltatják majd az amerikai kisemberek hazafias érzelmeit, hiszen felújítása tetemes költségeinek nagyobb része az Egyesült Államok polgárainak közadakozásából gyűlt össze. Jóllehet kissé talán közhelyesen hangzik, óm mégis ide kívánkozik a szónoki kérdés: ha az „idős hölgy” megszólalhatna, vajon mit mondana „válaszbeszédében"? Talán visszatekintene a történelembe s felidézné az Amerikai Egyesült Államok 1776. július 4-i Függetlenségi Nyilatkozatát, amelyben a honalapító atyák többek között leszögezik azt, hogy „minden ember egyformának teremtetett, és a Teremtő mindenkit felruházott több elidegeníthetetlen joggal, amelyek sorába tartozik az élethez való jog, a szabadság és a boldogulásra való törekvés joga" ... Ezt a Függetlenségi Nyilatkozatot Kari Marx úgy jellemezte, mint „az emberi jogok első kiáltványát". Megemlítené az Államok kétszáz éves történelmének legfényesebb tetteit, s nem mulasztana el szólni arról sem, hogy ez az ország olyan gazdagsággal, olyan természeti kincsekkel, olyan fejlett tudománnyal és technikával, óriási ipari kapacitással, korszerű és fejlett mezőgazdasággal rendelkezik, amellyel minden egyes állampolgárát elégedetté és boldoggá tehetné. Megemlíthetné ... De a szobrok nem beszélnek. Viszont Amerika utóbbi száz. vagy ötven évéről hitelesen és érzékeltetően vallanak nagy írói, történészei, közgazdászai, politikusai. Erskine Caldwell („Az isten földecskéje" nagyszerű kisregény írója) a második világháború előtti években keresztül-kasul beutazta Amerikát. E sok-sok ezer kilométer után így jellemezte hazáját: „Csupa mozgás. Csupa tengödés. Nyitva egész éjjel. Zárva az idény kezdetéig. Hívjon fel telefonon, akárki is ön. Csak fehéreknek. Bejárat színes börüeknek. Mértéktelen gazdagság és kétségbeesett nyomorúság. Agresszió és reakció. Mérhetetlen vallásosság és féktelen erkölcstelenség. Vásároljon ma, fizessen holnap. Részletekre. Hitelre. Valamit semmiért. Ledolgozott egy napot — kifizették egy napért. A megfontolt gyűlölet programjai és az elárult barátság tervei." Ebben az erőteljesen láttató képben, bár Caldwell még mit sejthetett róla, már benne rejlenek a mai csillagháborús tervek csírái... Milyen vagy, Amerika? Sokan tették fel e kérdést és sokan válaszoltak rá. Jellemző érzékletességgel például Malcolm Muggeridge politikus 1971 -ben, újságírók előtt mondott beszédében: „Az értelmetlenségek csodálatos világa. Amelyben a fényképezőgépek lencséje arra való, hogy azt láttassa, ami éppen van, s nem azt, amiért a mélységekbe kellene hatolnia. Mennyi hamis képet alkottak és terjesztettek a mai világunkról! Milyen fantasztikus világot teremtettek! Reményeink és vágyaink fantasztikumát: szereimet, amely fellelhető a cigarettában, szépséget — a pohár fenekén, nyugalmat és elégedettséget — a tablettákban, örömöket — a melltartókban és álmok beteljesülését — az autókban ... A rádió ömlesztett híreinek fantasztikuma, mint a legkülönfélébb hírek s hirdetések vegyülete, mint a legkülönbözőbb dallamok furcsa egyvelege zúg a gépkocsivezetők fülében, akik országutaikon a semmiből a semmibe száguldanak." A történészek Amerikát a „népek olvasztótégelyének" nevezik. S joggal. 1821-től 1960-ig több tíz millióan vándoroltak ki, elsősorban s a legtöbben Európából a „korlátlan lehetőségek hazájába". Ennek az időszaknak az első tíz évben a bevándorlók száma mindössze 143 000 volt. Az 1848-as szabadságharcok leverése után ez a szám az 1851—1860-as években már meghaladta a 2,5 milliót. Azt a 8 795 000 földönfutót, akik az 1901—1910-es években vándoroltak ki szerencsét próbálni, már a Szabadságszobor fogadta New York kikötőjében s ébresztett bennük új reményeket és új életkedvet. Ez volt a legnépesebb emigrációs hullám. A következő bevándorló tömeg a nagy gazdasági világválság idején szállt partra a húszas és a harmincas években, de emennek csak a felét érte el. S ami ezekből az adatokból bennünket közelebbről értint: az Osztrák—Magyar Monarchiából az első világháborúig, mintegy félmillióan vagy valamivel többen indultak el kenyeret keresni, boldogulni az „ántivilágba". Ennek az óriási, munkára kész tömegnek, mint igen jelentős gazdasági tényezőnek, is köszönheti Amerika példátlanul rohamos fejlődését. A Szabadságszobor fáklyát tartó karja, amely a felújítási munkálatok előtt már-már leszakadással fenyegetett, ismét erőteljesen lendül a magasba. Sugárkoronáját rendbehozták, kifényesítették, arcáról s köntösének redöiröl lemosták egy évszázad rárakódott szennyét. Csak az eszmény, amelyet örök időkig hivatott lenne hirdetni — az amerikai szabadság eszménye —, vesztette el hitelét, fényét, reménykeltő vonzását. Az amerikai kisemberekkel együtt — akiknek centjeiből, dollárjaiból telt aranyozásra, ünnepségre — hisszük, nem örökre ... LÁNG ÉVA
