Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-15 / 29. szám
Képünkön: Jeny Kosinski ..Békapózban Amikor tízéves koromban Lengyelországban korcsolyáztam egy tó jegén, a falusi srácok jó tréfának vélték, hogy a jég alá nyomjanak. Majdnem megfulladtam, mire ki tudtam kecmeregni a lékből. Akkor úgy döntöttem, hogy a víz nem az én elemem. Azután is sokáig féltem attól, hogy a víz — legyen bár óceán, folyó, tó, uszoda vagy akár fürdőkád vize — bezáruljon fölöttem. E régi félelem az oka, hogy szerettem ugyan úszni, de csak ott, ahol leért a lábam. Aztán 1983 nyarán minden megváltozott. Bangkokban üdültem. Kelet Velencéjében, és meglepve láttam, milyen természetes életterüknek tekintik a thaik a vizet. A legkisebb gyerektől a legöregebb felnőttig mindenki úgy lubickol a folyókban, tavakban és csatornákban, mint a hal. Egy napon a szálloda uszodájában láttam egy középkorú thai férfit, aki a medence mélyebb végén a vízbe merült. Amikor már azt hittem, hogy elkezd úszni, összeszorította a lábát, kezét a combjára tette, és úgy kezdett lebegni a medencében, mintha egy átlátszó párkányon állt volna. Csak a feje maradt kinn. Lementem a medencéhez, közelebbről szemügyre vettem, és határozottan láttam, hogy a lába legalább egy méterre a víz feneke fölött van. — Elnézést — szólítottam meg —, miért nem merül el? — Miért kellene elmerülnöm? — kérdezte csodálkozva. — Nincs kedvem. — De miért nem mozgatja a lábát? — Ahhoz sincs kedvem. — Akkor mit csinál, hogy fennmaradjon a vízben? — kíváncsiskodtam tovább. — Mint látja, semmit — felelte egykedvűen. — De mi a trükkje? — érdeklődtem, és figyeltem minden mozdulatát. (nos) Nehéz a tanulás: öt Los Ange/es-i maneken az első lebegőleckén még nem tudott úgy fönnmaradni a vízen, hogy a fejük kilátsszék — csak a legtehetségesebb Kosinski-tanrtványnak, Kelly Ma/one-nak sikerült (Félreértés ne essék: ő a bal szélen lebeg. A középen látható hölgy a felvétel készítése után egy pillanattal elsüllyedt) Fotó: archív — Koncentrálok. Más trükk nincsen — válaszolta, és megfordult a vízben. A két combját felhúzta, kezével átkulcsolta a lábszárát, és ismét mozdulatlanul lebegett a vízben. Csak a lágy hullámzás himbálta kissé. — Azt mondja, csak koncentrálni kell? — Azt. — De ha én koncentrálok, és semmit nem csinálok, megfulladok — szögeztem le. — Ha megfullad, akkor csinál valamit — mondta a férfi. — Nem kell semmit csinálni. — Könnyű ezt mondani! De hol tanulhatnám meg ezt a trükköt ? — kérdeztem. — Itt — vetette oda kurtán. — A vízben. — De vajon ki taníthatná meg nekem? — Maga — mondta a férfi nyomatékosan, majd hátat fordított nekem, s úgy lebegett tovább. A rejtélyes „varázslóról" kiderült, hogy közönséges ember: be kellett látnom, hogy igazat beszélt. A következő hetekben ugyanis időm nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam magamat figyelni, elemezni és megérteni a vízben. Azzal kezdtem az önnevelést, hogy ezentúl a medencébe lépve nem kezdtem rögtön úszni, hanem hagytam, hogy elsüllyedjek, majd felemelkedtem, újra lesüllyedtem, és ismét a felszínre kerültem. Azután ahelyett, hogy mély lélegzetet vettem volna, és növeltem volna a kilégzés időtartamát, amivel megakadályozhatnám a lesüllyedést, elkezdtem gyakorolni a lassú és nem mély lélegzést. Ez segített abban, hogy ne emelkedjek, de ne is süllyedjek le. Ez persze eleinte csak rövid ideig tartott; addig, amíg lassan és egyenletesen vettem a levegőt. Aztán lassacskán megtanultam, hogy olyan hosszú ideig maradjak lebegve, ameddig csak akarok. A vállamat hátrafeszitettem, ellazítottam az izmaimat, a mellkasomat és a hasamat viszont megfeszítettem. Sok próbálkozás után elértem, hogy valóban ne csináljak semmit, azaz minden mozgásom kimerült a lélegzésben; csak minimális levegőt szívtam be, és ezzel úgy tudtam magam lebegve tartani, hogy a víz soha nem emelkedett az állam fölé. Ma már meg tudok maradni vízszintesen vagy függőlegesen lebegve, ameddig csak akarok, és élvezem a szabadesés érzését — zuhanás nélkül. Számomra a vízi lebegés szórakozás lett — és egyben sport is. Abban az időben, amikor kikisérleteztem és kitaláltam a tartós lebegés új, sokkal változatosabb módozatait, nyilvánvalóvá váltak próbálkozásaim előnyei is. Éveken át szenvedtem deréktáji fájdalmaktól, mert ez egy középkorú írónál, aki naponta órákon át görnyed az írógépe fölé, foglalkozási ártalom, azonkívül nálam a sok síelés következménye is. Pár heti lebegésgyakoriat után azonban csökkent a derékfájásom és a nehezen hajló ízületek feszültsége, majd egy idő múlva — három évtized óta először — minden fájdalmam teljesen megszűnt. JERZY KOSINSKI
