Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-14 / 3. szám
Pataki Klárának hy)” stb., stb. Igen, ott született a „homoki” kórházban, ui. szülei — tanítónő édesanyja és közjegyzőségi titkár édesapja — Krupinában laktak, ahol nem volt kórház. Az újszülött tehát egy hét múlva hazakerült, s csak miután édesapja két év múlva meghalt, költözött anya és lánya Zvoíenba. Igazán azonban Banská Stiavnica nőtt Klára szívéhez. Ott lakott a nagyanyja („egy mesebeli nagymama”). Rajzolni azonban a zvoleni gimnáziumban kezdett el, s az ottani Stúr diákönképzőkörben állította ki első képeit. Időközben újra kettesben vagyunk a szobában, s a művésznő folytatja az „életmesét”. — Tovább akartam tanulni, bár halvány elképzelésem sem volt arról, milyen egy főiskola. 1948-ban kerültem Bratislavába a pedagógiai fakultás rajz és festészet szakára, s ott, modellezés közben jöttem rá, hogy talán van némi érzékem a szobrászathoz. 1949-ben azután megnyílt a Képzőművészeti Főiskola, ahová a hallgatóság 90 százaléka átlépett. Csodálatos időszak volt. A professzorok is sok helyről érkeztek, még Prágából is. a diákok között meg nálam tíz évvel idősebbek is voltak, akik már évek óta várták. mikor nyílik meg a főiskola. Itt már szobrászatot tanultam. Mondta is az anyukám: „szégyellem megmondani másoknak, mit tanulsz, szegény lány és ilyen úri passzió ...” Stefunko professzor iskolájában tanultam, az osztályfőnököm pedig egy nagyon jó ember, a gyakorlat mestere volt. Kellemes, demokratikus légkört teremtett maga körül, ahol öröm volt alkotni'... 1964-ben, az első abszolvensek után egy évvel fejeztem be a főiskolát Azért féltem egy kicsit, hogy nem tudom majd eltartani magamat, de végül is arra gondoltam: legrosszabb esetben elmegyek tanítani. Mert akkor még a gimnáziumokban is volt rajz. Nem úgy, mint ma, hogy az alapiskolában is csak hetente két óra van, az új művészeti ágak oktatásának pedig egy órát sem szentel a tanterv ... Azután csodálkozunk, hogy a nagyközönség, képtelen élvezni a zenét, a színházat, az értékes filmalkotást, egy képet, szobrot... Végül mindig akadt valami munkám, mindig kerestem annyit, mint a gépészmérnök féljem, így nem mentem dolgozni. És 1959-ben elérkezett a nagy lehetőség... Mielőtt folytatnánk a beszélgetést, Klára asszony teáskannát, két csészét és egy csupor mézet helyez az asztalra. Én meg arra gondolok. íme, egy ízig-vérig nő, a szó pozitív értelmében, aki tökéletesen egyesíti magában az általános emberit a specifikus nőivel. . . Persze tudom, irtózik attól, hogy művein esetleg meglátszódjék. nő készítette őket. mert szerinte a szobrászat kemény, férfias munka. S az olyan rendezvényeket sem szereti (amiben én is szerényen osztom véleményét), mint pl. a képzőművésznők kiállítása — ami alkalmat adhat amúgy gyenge képességű „művésznők" áttörésére, csak azon az alapon, hogy nők —, vagy az irodalom női irodalomra és a maradékra való felosztása is dühíti. „A pozitív emberi kapcsolatokat akarom ábrázolni, nemcsak a férfi és a nő viszonyát”, mondta, amikor szóbakerült a téma. De folytassuk 1959-nél. Benevezett a nemeckái emlékmű szobrászati részének megtervezéséért kiírt pályázatra. — Meg akartam mutatni, hogy mi, fiatalok is készen állunk a munkára, hogy mi is tudunk valamit, mert dühített, hogy a komolyabb dolgok elkészítését mindig az idősebbekre bízták (vagyis ugyanaz a problémánk volt nekünk is. mint a mai fiataloknak ...). A zsűriben Stefunko, Kostka, Gibala professzorok ... Nem gondoltam, hogy megnyerem a pályázatot. És sikerült! De akkor jöttek az igazi askálódások ... Nem bíztak bennem, mert tapasztalatlannak tartottak. Meg azután az akkori korszellem . .. Egyesek azt is mondták, hogy férfialak kellene, nem nő. Hogy ennél majd gyertyákat égetnek az asszonyok ... Nagyon elkeseredtem. Egy prágai kolléga biztatott: „Ne hagyd magad, mert akkor mindig ki fognak veled tolni, s ha végül mégsem sikerül, legalább nem ússzák meg olyan könnyen”. És én harcoltam is foggal-körömmel egy évig. mire nekiláthattam a szoborterv megvalósításának. És akkor terhes lettem ... Képzelheti... De így is megcsináltam. Ötödik hónapban voltam, amikor befejeztem a szobrot, a hetedikben, amikor felállítottuk. S azután megszületett a fiam ... — Szerepkonfliktus ... — Bizony az.. . Akkor még nem nagyon hitték el a nők. hogy ellentétek adódhatnak az anyai és a munkaköri szerepek között Az én nemzedékem női voltak az elsők, akik ezt saját bőrükön tapasztalták. Bizony, nehéz volt Hónapokig dilemmák közt éltem, míg végre oda lyukadtam ki, hogy most szögre kell akasztanom a mesterségemet, és a gyermekemmel kell foglalkoznom, mert ő az első, a legfontosabb. S akkor jöttek csak az igazi gondok ... Nem anyagi téren, mert akkor minden fiatal szegény volt, nem különböztünk egymástól, s az szégyellte magát, akinek volt valamije. De semmit nem lehetett kapni... Én a koszt terén világéletemben igénytelen voltam, nekem megfelelt a diákmenza is, de a gyereknek enni kellett, és nem volt hús. nem volt gyümölcs. A kihagyás után nagyon nehéz volt újrakezdeni a szakmát. Valahol olvastam a minap, hogy a nők negyvenéves koruk után kezdenek el igazán érvényesülni, amikor már nagyok a gyerekek. Van benne valami. Bár én még így is azt vallom, sosem késő újrakezdeni. Szürcsölgetjük a teát, egymás személyiségét próbáljuk letapogatni, s közben szóbakerül a mesterségbeli alázat. A szobrászé abban nyilvánul meg, hogy maximálisan figyelembe veszi a szobor majdani környezetét. — Ez hiányzik sok építőművészünkből — elmélkedik Pataki Klára. — Nincs meg bennük a szobrász alázata, nem tisztelik a már meglevő értékeket, a környező fákat, épületeket, a fennálló összhangot. Önző módon csak maguknak akarnak emlékművet állítani... És az újságíró alázata? Az az embernek szól. A mindenkori küzdő-alkotó embernek. Aki Pataki Klárához hasonlóan vallja, hogy bár az életben rengeteg magalkuvás vár mindenkire, sosem szabad megelégedni a létezővel, keresni kell az újat, az előremutatót, bátran, nem félve ezernyi kockázattól, vállalni kell a velejáró nehézségeket, de úgy, hogy közben megőrizzük gyökereinkben a folytonosságot, s hűek maradjunk önmagunkhoz, elveinkhez. LAMPL.ZSUZSANNA Könözsi István felvételei
