Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-01-14 / 3. szám

SZÓMÁGIA

Egyszer tanúja voltam, amikor egy gyerek szolidárisán és részvétteljes iróniával oldalba bökte a mellette állót, hogy halkan figyelmeztesse: „vigyázz, mert mindjárt nevelnek".

A nevelésre kiszemelt ilyenkor a mennyezetre mereszti a szemét, vagy az elkerülhetetlen természeti csapásnak kijáró jámbor megadással tűr — s hol egyik, hol másik lábára nehezedve várja a beszélő kifáradását.

Tudom, hogy a néma nevelést még nem fedezték fel, és erre alighanem sohase kerülhet sor. De nem is a szavak használatával van a baj. Az a kérdés, hogy mikor válik a beszéd atavisztikus rítussá? Azt hiszem, ezt legbiztosabban a gyerekek arcáról lehet leolvasni. Arról a jellegzetes kifejezésről, amely egy automatikus jelzés pontosságával megjelenik, mihelyt a szómágikus nevelés réme feltűnik a fejek fölött.

De mi is az, ami e rituális eljárásokban oly nehezen elviselhető? Mindenekelőtt sivár elvontságuk, minek következtében némi tapasztalat után bármely gyerek folytatni tudná a szöveget, csak a végszót kellene megadni hozzá. Nem lehet tudni, hol és kik dolgozták ki, majd rögzítették a különböző alaphelyzetekben alkalmazandó szavakat, de úgy tűnik, hogy legalábbis kötáblákra vésték valamikor, így aztán a szertartást végző személy is képletté absztrahálódik, szócsővé lényegül, vagy magasztosul inkább. Mondatról mondatra följebb hág egy képzeletbeli lajtorján, hogy mind magasabbról szóljon ahhoz, aki „még nem tudja, mi az élet", s ezért kizárólag haszontalan dolgokon jár az esze: még az eget és a kavicsokat is megbámulná, méghozzá olyan szabadon választott napokon és órákon, mikor „természeti megfigyelések" éppen nem szerepelnek a tantervben.

A szómágikus eljárás végrehajtható többféle hangnemben. S erről, tudniillik a leghatékonyabb és legkorszerűbb hangnemről — mintha létezne ilyen! — még viták is zajlanak.

A hangnem két legismertebb tónusa: a merev, emelkedett és méltóságteljes — vagy a manapság „korszerűbbnek” minősített kedélyes, közvetlen, a humor, sőt netán a cinikusság elemeit is engedélyező.

Nekem az a gyanúm, hogy az utóbbi értelmes fiatalok még nehezebben viselik el, de ténylegesen egyik se jobb a másiknál, mert a sztereotip, tehát őszintétlen magatartás változata mind a kettő.

A szómágikus nevelés legszomorúbb tulajdonsága, hogy még csak nem is hatástalan. Makarenko joggal beszélt keserű iróniával arról a lomha közönyről, amit az ilyen eljárások a fiatalokból kiváltanak, s ami a maga módján a pedagógia rendkívüli hatékonyságára vall.

Ha ezek a rítusok jelentenék a nevelést, akkor, azt hiszem, nagyon sokan elmondhatnánk, hogy akik életünkben nagy és el nem múló hatással voltak ránk, azok tulajdonképpen nem is neveltek. Egyszerűen csak léteztek, éltek, dolgoztak a közelünkben, olyan szellemi és érzelmi radioaktivitással, hogy előbb-utóbb „megfertőztek" meggyőződéseikkel, szenvedélyeikkel, anélkül, hogy megpróbáltak volna saját képükre formálni.

De ugyancsak ezekről az emberekről elmondhatnánk, hogy nem volt ilyen vagy olyan, előre megfontolt hangnemük, amit pedagógiai hatás célzatával alkalmaztak volna. Hangnem és „korszerű" módszerek helyett valami más állt rendelkezésükre, tudniillik a személyiségük.

De ez már átvezet egy másik bajhoz.

CSALÁDI KÖR

A NEVELÉS SZERTARTÁSAI

(női ej)

A SZEMÉLYTELENSÉG KULTUSZA

Kétségtelen, hogy a személytelenség viseletének nem egy előnye van, alkalmas védööltözetnek bizonyul sok mindennel szemben. S ráadásul még szerény változatában is együtt jár némi dicsfénnyel. A pedagógia területén pedig különösen erős az a tévképzet, hogy az utóbbi legalább annyira nélkülözhetetlen kellék, mint a kréta.

A személytelenség kultusza azonban nem korlátozódik a társadalmat képviselő pedagógusra. Nagyon sokszor ez érvényesül a gyerekek „kezelésében", akik viszont a felnövekvő nemzedék tagjai, olyan általános jellegzetességekkel, amilyeneket e generációnak éppen tulajdonítanak.

A nevelés aktusaiban a fiatalok igen ritkán szerepelnek egyszeri és megismételhetetlen, egyéni mivoltukban, ami még akkor is baj, ha tudjuk, hogy a nagy létszámú osztályokban és a néhány órában tanító szaktanárok számára ehhez a feltételek is hiányoznak.

így aztán iskoláink padjaiban szép számmal ülnek olyan gyerekek, akiket már többször fölmértek, kor- i szerű tesztekkel még személyiségüket is megvizsgálták előkelőbb oktatási intézményekben, intellektuális reakcióikat még monitorok segítségével is nyomon követték, csak éppen nevükön — hát még keresztnevükön — alig szólították őket, rájuk és csak rájuk szabott tekintetek és szavak alig értek el hozzájuk.

A nevelésnek terve van, s persze úgy tűnik, hogy ezt akkor lenne a legkönnyebb megvalósítani, ha a pedagógusoknak egynemű „nyersanyaggal" lenne dolguk. Aki nem tud letenni az egyneműség amúgy sem vonzó illúziójáról, annak számára a gyerekek személyisége nem más, mint zavaró körülmény, lenyesni való, eltüntetésre váró kinövés; a modell utáni formázás akadálya.

„RENDNEK MUSZÁJ LENNI"

Nemcsak a szavaknak, a rendnek se vagyok ellensége. De borzasztónak találom az olyan iskolát, ahol egy nap legkedvezőbb mérlegének azt tekintik, hogy „nem történt semmi'".

S a felszínen valóban rend van, látható rend.

A fizikusok már régen tudják, számukra már merő banalitás, hogy amit az élettelen anyagról a szemünkkel megtudhatunk, elenyésző, egészen jelentéktelen töredéke annak, amit belső szerkezetéről, mozgásairól ismernünk lehet.

Hogyan is gondolhatjuk, hógy az ember valami egyszerűbb jelenség — megismeréséhez elég jól szemügyre venni, megváltoztatásához pedig elég külsejét és viselkedését megrendszabályozni.

Atavisztikus maradvány ez minden ízében. Akárcsak az ehhez kapcsolódó „pedagógiai pacifizmus", amely legfőbb rosszként üldözi, leleplezi, szorítja a felszín alá a valódi és megoldásra váró konfliktusokat, amelyek végigvitele nélkül nincs nevelés.

Valahányszor azt hallom, hogy elő kell segíteni a fiatalok konfliktus nélküli beilleszkedését a társadalomba — s ezt sokszor hallom —, újra és újra azt kérdezem, ha ez netán sikerülne, hogyan fog ebben az esetben a társadalmunk előbbre haladni? Ha ők valamennyien beilleszkednek mindenféle konkrét viszonyok közé, konfliktusok nélkül, s az ellenkezés gesztusai nélkül viselnek el ennél súlyosabb jelenségeket is, mi lesz a sorsuk az élet egyéb területein létező és eltüntetésre váró atavizmusok tömegének, melyekről nem volt mód szólni e cikkben?

ANCSEL ÉVA Fotó: archív