Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-12-20 / 51-52. szám

kell már szűrni, míg meg nem ecetesedik.

Előtte való nap egész délután takarított az öregember, leszűrte a lőrét is. kivitte a csipkeboros uborkásüveget a pitvarba, lééin úgy takarított, mint régen ünnepekre az asszony, isak épp annyira, hogy ne legyen minden láb alatt meg szem előtt.

Kihúzta az asztallapot a leghosszabbra. mint a régi disznótorokon. Leterítette kél tiszta ágylepedővel, eligazgatta, s megállt fölötte.

— Hát nem lesz annyi szék — mondta hangosan. — Régen se volt annyi szék . .. hacsak hombárdeszkát nem hozok be. mint a disznótoron . . .

Ál hordta a kisszobából a fonott nádszékeket. a két hokedlit a konyhából s a jözőházból is mind a kettőt. Akkor jutott eszébe, hogy a fészer alá is kivitt egy széket, pihengetésre alkalmasat, még a tavaszon: konyhai szék volt eredetileg, lekopott róla már régen a festés, de majd rádob valamit, egy pokrócot, olyan, amilyen. azért csak jobb a hombárdeszkánál.

Az aprajának meg ott a sámli, fejöszék, morzsolószék. Abból nincs hiány, az több van. mint gyerek.

A szokott időben, az esti harangszó után. lefeküdt az öregember, de sokáig nem jött a szemére álom.

Kellemes meleg volt a tisztaszobában, reggel óla égett a cserépkályhában a tűz. Lnneplő feketében ült az öregember az asztalfön.

— Látjátok — mondta —, az lett volna az igazi, hu most tartjuk meg a disznótort. Feldarálnánk még a sonkáját is kolbásznak. tudomisten. annak lenne keletje, egrkettöre eltakarítanátok. A szalonnál meg ... Juliska, tik se szeretitek a szalonnát? Az abált szalonnát se, jó fokhagymáson? Kifagyasztva az ablak közt?... A fiatalokat már nem is kérdezem, tudják is ők. mi a jó!. . .

— llát így jártam ezzel a malackával, látjátok, kései malac. jó. ha februárra kés alá foghatjuk, a százhúszat talán akkorra megüti. . . hu én kihúznám addig. — Mert belátom én. ma egy disznótor.. . egy disznótorra nemigen jönne ilyen szépen össze a család: ugye. mindenki a maga dolgát látja, de arra gondoltam, ha már így is. úgy is össze kell majd jönnötök, szúrassátok le. . . Jani. Juliska, ez rátok tartozik, intézkedni ilyenkor. . . szúrassátok le egy böllérrel a disznót. . . Pap Józsi, őneki gyors keze van. meg jól is fűszerez ... mindegy akkor már. mennyi a súlya, úgyse lesz aki tovább etetné.. . Aztán meg van oldva a tor.

Előtte hasas butélia. benne a tört fényű lőre. Töltött a bordás pohárkába. s kortyolt egyet.

hogy körülpillantott a szobán, megállapodott a szeme a vályogvetőn. Azt gondolta ki délután, hogy ne hiányozzék akkor már a családból senki, azok sem, akik odaát vannak. Erzsi, a felesége, soha nem ült oda az asztalhoz, talán lagzis menyasszony korában utoljára. A spurliét

mellé, az oldalára fordított válvogvetöre kucorodott mindig, az öléből kanalazta az ételt, fél szeme a sparhéton s az asztalnál étkezőkön, mikor hová kell beavatkoznia.

Behozta a kocsiszínből délután a vályogvetőt az öregember, s az ágyhoz tette oda. esküvői fényképük alá. Előkereste a tábori lapot is. amely Feri fiától maradt — az öreg bibliában őrizte a tábori lapot —. í odatette az asztalra, az elé a szék elé. amely jobbfelöl közvetlen szomszédja volt. Kijárt ez a hely legidősebb gyerekének, az idén lépte volna át a hatvanul, ha fine.

— Tik is itt vagytok. Erzsi — mondta az öregember a vályogvetönek. —, hallhatjátok. karácsonyeste van. ugye ez volna a családi f észek. Erzsiként. Teri fiam. így van ez rendjén, itt kell nektek is lenni. Hogy volt. mint volt azóta, majd kibeszéljük magunkat odaát, ez nem arra való alkalom. Hisz nemsokára találkozunk . . . ha igaz. Mert ugye. tik is találkoztatok régen odaát. Ha igaz. Hu meg csakugyan nem volna igaz... — elgondolkozva kortyolt egyet — ... akkor meg semmi se számit. Mert hu tik nem vagytok ódáéit, meg ha senki sincsen odaát. . . akkor mit keresnék én is ott.

Felugatott a kutya odakint.

Elhallgatott az öregember, kifelé figyelt. De nem jött senki. Vakkantott még néhányat kötelességtudóiból valami utcai járókelőre. s elhallgatott a kutya.

— Tik aztán végleg szétmentetek. Gábor? — kérdezte most az öregember egy borosüvegröl, mely az asztal túlsó felén állt, a pokróccal letakart szék előtt. Félliteres üvegben tokaji aszú. a nyolcvanadik születésnapjára hozta Gábor, a fiáról unokája. akkor mutatta be a féleségét is. már szépen domborodott a hasa az asszonykának.

Azóta is felbontatlan a díszes üveg, így legalább kitart. Mert ha felbontja az ember, egykettőre elkopik, vége van. mintha nem is lett volna. így pedig megvan, hozzá leltet nyúlni akármikor. Kellhet még ez alkalomadtán. Kéznél van, ha olyan a vendég.

— A kislányod aztán? — kérdezte a borosüveglől.

— En még sose láttam. Már nem is igen látom meg. sose. Hogy is hívjátok ?.. . Antira ... Amarisz .. . mindig elfelejtem. Látod, neki nem is készítettem oda a kisszéket. úgyse engedné el hozzám az anyja. Pedig annak a kis léleknek is volna már annyi joga. hogy még életemben megláthasson. megláthassa az ópapát.

— Nézd. én nem szólok bele. hiába is szólnék, az egyik fületeken he. a másikon ki. . . én csuk azt tudom, hogy ilyenkor hibás mind a kettő. Megengedem, hogy nem egyformán hibás, de abban egyformán. hogy mind a kettő csakis magára gondol. Pedig akkor már nem ö a számos, se egyik, se másik, ha egy kis életet útjára indítottak. Nem leltet azt azután elfelezni, kettéhasítani, se húzkodni, cibálni örökké ide-oda. mint a Friss újságban a Gutmannadrágot... no, majd megtudjátok.

— Fiam. aki a házasságot vállalja, az

nemcsak a rózsáját vállalja el, hanem a tövisét is. Emlékszel. Erzsi... — fordult a vályogvetőhöz — .. .elmondhatná nagyanyád, mink is hányszor egymásba akadtunk. mink nem is a legelején, inkább csak utána, de hányszor! Nagyanyád egy alkalommal az ilyen égiháború után el is költözött egy hétre. . . mert én se voltam az a ma született, ártatlan bárány. . . hiába, ez így van. a férfiemberben nagyon benne van a természet. Hál ugye. valameddig. Nem tagadom, bennem is. akkoriban meg. . . Nagyanyádnak meg mindig hamarább perdült a nyelve, mint az esze.

— Sokat gyötörtük egymást. Egy időben sokat. De. fiam, ha egyszer ez a fizetség! Ez jár az éleinek. El kell viselni egymást. Tik mindnyájan .. . apád se. Julcsa nénéd se, a többiek se.. . meg se születtetek volna, ha ez nincs. Ilyen az élet. minden nagy dolognak ára van. nem szabad ezt elspórolni. Tik nem akartátok megadni azt. ami jár az életnek, hát ne is várjatok sok jói az élettől.

Felkelt az asztaltól az öregember, rakott még pár hasáb f át a kályhára. A ruhásláda mellől, a sámliról, fölvette a levelet, s arcvonásai ellágyultak, ahogy forgatta a kezében. Kiment a pitvarba, madzagon lógó pápaszeméi leakasztotta az qjtófélről. s visszaült az asztalhoz.

— No. Évike, hogy megy a tanulás, milyen lesz a bizonyítvány? — kérdezte a levéltől. — Megkenjük annak az iskolának a sarkát szalonnával, hátha elvinnék a kutyák ?... Tudódé, aztán várom azt a levelet most is!. .. Megígérted ópupának, hogy minden karácsonykor írsz ... ne félj, nem lesz sok dolgod, ez lesz az utolsó.

Föltette a pápaszemét, és hangosan felolvasta a levelet. Tavaly karácsonykor küldte a legidősebb dédunoka.

— Kedves Opapa, itt most karácsony van és apu este a karácsonyfán piros és kék villanyokat gyújtott, én sok játékot kaptam és utána néztük a tévét és lefeküdtünk. És boldog új ével kívánunk Ópapának . .. Évi. anyu. apu . . .

— Meglátom, tudsz-e most már hoszszabbat írni.

Visszatette a levelet a sámlira, eltűnődve göcögött az öregember. Balra tőle az asztalon aranyozott szélű, kék csíkos bögre: a Juliska bögréje volt pendelves kortól menyasszony koráig.

— Te is megöregedtél, lányom — mondta a bögrének —, tik is megöregedtetek. Összeöregedtünk. Egye nem bániad meg. hogy hallgattál anyádra . . . emlékezhetsz rá. emlékezhettek, mikor a két apró gyerekkel...

így beszélgetett az öregember még sokáig az asztalra kirakott tárgyakkal, a napszemüveggel. melyet Anikó, az unokamenye felejtett az ólablak párkányán a nyáron. amikor betértek egy fél órára a felpakolt autóval külföldre menet: a vörösre lakkozott kis tornyocskával. melyet Zsuzska, a legidősebb unoka Moszkvából hozottv a Sokol zsebrítdióval. amely Gizi — a

Jani lánya — ajándéka volt. a Jani katonasapkájával, melyet a fogságból jövel hozott haza; a díványpárnával, a faragott sótarlóval, a Házikert című könyvvel, a szép színes fényképekkel még sokáig elbeszélgetett.

Metszett, hasas üvegkancsóban, az ágylepedővel. megtérített asztal közepén tujafa gallyacskája mintázta a karácsonyfát, három szem szaloncukor rákötözve; az öregek napközi otthonában mindenkire három szem jutott.

Süteményestányérkán kocsigyertyáit készített oda a tuja gallya mellé, de csak később, a kilencórás harangszóra gyújtotta meg a gyertyát. Akkor hozta be a pitvarból a két elnyomorodott krémest is, melyet a dedóból hozott ünnepi vacsorára, s míg eszegette, ráérősen tovább beszélgetett a vendégeivel.

Később elhallgatott. Szótlanul kortyolgatta a lőrét. Nagyon kifárasztotta ez a nap. elálmosodott ültében.

— No hát akkor mindnyájatoknak . .. minden jól az ünnepekre mindnyájatoknak — mondta, s poharát kihörpintve felállt az asztaltól. S a kisszékeknek, a ruhásláda felé — bánom is én. ha éjszaka a setéiben leszeditek a szaloncukrot, az a tiétek. Mind a háromnak jut egy-egy szem. össze ne vesszetek aztán...

Elfújta a gyertyát, s itt. a tisztaszobában, a díványra vackait magának, nem gyújtott be ma odaát.

Megpróbált a sötétben énekelni, repedt hangokat préselt ki a torkán, kedvetlenül hagyta ubba. Azután erősen elképzelte, hogy mindnyájan ott ülnek az asztalnál, és most utoljára szépen elbeszélgetnek, erősen elképzelte az arcukat, a hangjukat, a mozdulataikat, erőltette a képzeletét, hogy maradjanak vele mind, folytassák az álom túlvilágán is ezt az utolsó beszélgetést.

Hajnalban a harangszóra azonnal eszmélt. hogy nem a megszokott helyén f ekszik, eszébe jutott a tegnap este. meg az is. hogy szeretett volna álmában együtt maradni a családdal. De sehogyan sem bírt emlékezni rá, álmodott-e egyáltalán, s miről álmodott.

„Akárhogy is van, azért régen volt ilyen szép karácsonyestém” — gondolta, már odakint az udvaron, a szállongó hóesésben. ,.Messze elér ám a gondolat,

biztos, hogy ők is megérezték valamit. Maguk sem tudják, hogy mit, de megérezték. ”

Eszébe jutott a tuja gallyán a szaloncukor, nem is figyelte az előbb. Annyi minden csudálatos dolog történik, amit ésszel nem ér fel az ember. — Hát nem vagyok én sült bolond? — mondta hangosan, magát is megmosolyogva, s indult befelé megnézni, ott van-e még a tujagallyon a három szem szaloncukor, a dédunokáké. Mert az volna aztán a csuda, ha nem volna ott.

Fotó: NAGY LÁSZLÓ

(nŐ3i)