Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
nyomdokait követve, elmentem otthonról, hogy majd visszatérhessek. Ettől úgy érzem magam, mint egy pionirasszony. Az is vagyok lényegében. Úgy nevelkedtem, mintha bármelyik pillanatban szűzföldet kellene meghódítanom egyszál kőbaltával a kezemben. Ismerem a parasztmunkákat, a legnehezebbeket is, mint például a kaszálás. S ha egy egész tajgát nem is, de az én földemet, Gömör földjét szelíd igába tudnám azért hajtani, ősi paraszt munkaeszközökkel a kezemben. Évekig éltem távol otthonról a világban. Szép volt a világ, jó volt a világ, én mégis visszajöttem. Nosztalgiából, fene nagy romantikától és líraiságtól vezéreltetve. A régi világomat közben feldúlta a fejlődés, engem is feldúlt a fejlődés, lágy emberi érzéseimet oly kor megsebzi a közöny, érzéketlenség, emberi butaság, de a végveszély pillanatában felbuzog bennem Istók Kata vére, s ettől újult erővel kapom váltamra a földgolyót. Balladisztlkus nevű dédanyám végül is elégedett lehet velem. Itt élek közös szülőföldünk tájain, szeretem, szellemi, lelki kincseit magamba fogadtam, megőrzőm, gyarapítóm, s továbbadom. A meséről Korántsem azért Írok mesét, hogy a gyermekeket elvezessem egy nem létező világba, ahol össze-vissza handaban- Jáznak a szereplők, épp arról, ami az eszükbe jut, csakhogy minél meseszeriíbb legyen az egész■ En a valóságról írok. Az én valóságom pedig a szeretet s az élet tisztelete. Tizedik éve dolgozom pedagógusként kétévestől huszonkettőig mindenféle korosztállyal. Alaposan megtanultam, mikor s hogyan lehel a gyermeki lélekhez nyúlni. Hogyha életre keltem a tárgyakat, beszédre bírom a növényeket, állatokat, azt azért teszem, hogy belülről láttassam a különböző, mégis egyazon törvényektől áthatott világokat. Rékeharcosnak tartom magam egy olyan békemenet élén. amelyben bolondgombák, zöldmügék, babafejek, háziszöttesek, óriások, hernyók, höscincérek. nádirigók, kislányok és kisfiák vonulnak fel a megkülönböztetés, a más fajta-ság gyűlölete, az erőszak ellen. Bolondos, de törekvéseiben szeretetreméltó békemenet, s én bízom benne, hogy a gyermekek átmentenek valamit az eszméiből felnőttkorukra is. Kislányom, Zsófi, boldogan állt be annak idején ebbe a menetbe, s most tizenhárom éves fejjel, amint látom, azon tűnődik, saját vezérlete alatt egy áj, hasonló jellegű menetet verbuml. En ehhez csak annyit szólok: sikerüljön! Neki s a világ valamennyi gyerekének. Hogy a kellő időben megtalálják egymást. Hogy szebbé s boldogabbá tegyék valamennyiünk közös világát. S hogy lobogójukról soha ne vegyék le a legszebb szépet: a mesét. 1. ) Itt üldögéltem, a nagy fa alatt, kisiskolás koromban is 2. ) Szüleimmel 3. ) Csak annyit szólok: sikerüljön neki! 4. ) A szilvásban .. .. KONOZSI ISTVÁN felvételei Miért haragszik a macska az egérre? Hogy, hogy nem, egyszer a macska beleesett az egérlyukba. Ez még akkor történt, amikor a macska és az egér jó barátságban éltek. Vagy legalábbis nem haragudtak egymásra különösebben. Mondjuk, olyasmi viszonyban lehettek, mint a flirj és a ló. Békén hagy ták egymást. Megvoltak. A macska még csak nem is álmodott egérpecsenyéről. Tejen és kásán élt. Az egerek pedig jó, kényelmes, veremnyi lyukakban laktak. Dehogyis kucorogtak olyan szűk. kis résekben, mint manapság! így éldegéltek békességben, amikor egy napon a macska, hogy, hogy nem, beleesett az egérlyukba. No, ha beleesett, benne is maradt! Mert az egy macska nagyságú. macska formájú egérlyuk volt. Úgy állt a macskán, mintha ráöntötték volna. Vagyis, hogy a macska állt benne, mint a cövek. Jön haza az egér. Be akar menni, nem tud. Nézi, miért nem tud? Közbeszaladja, tapasztalgatja, hát látja, hogy valaki széltében-hosszában betölti a házát. „A kardfogú tigris! — cikkázott át az agyán. — Én meg itt döfölöm az oldalát az orrommal. Most mindjárt széttép!” Mert elfelejtettem említeni — az egerek akkoriban egyedül a kardfogú tigristől féltek. — Jaj, a kardfogú tigris! — ordított egy hatalmasat. És ha már egyet ordított, mért ne ordított volna kettőt, hármat, négyet! Bizony, hogy ordított. Még most is ordítana, ha a macska rá nem mordul. — Ne óbégass! Én vagyok az, a macska. Gyere, húzz ki inkább! Az egér ezt hallva megkönnyebbült, bár nyomban utána elfogta a csalódás. Életében először láthatott volna kardfogú tigrist. — Ha te vagy — mondta kelletlenül —, ugorj ki. Ti híres ugrók vagytok. — Nem tudok — mondta a macska. — Nem tudok nekirugaszkodni. Ugrani nem lehet csak úgy ripsz-ropsz. Húzz ki! Húzta az egér, húzta volna, nem bírta. — így ínszakadásom lesz — mondta —, de várj, hívok segítséget. És elszaladt a szomszéd egércsaládhoz. A szomszéd egércsalád, vagy harmincötén, nem kérette magát, azonnal a macskának esett, és húzni-nyúzni kezdte. Harmincötén, harmincötfelé. De hiába, a macska meg sem mozdult. Próbálj meg mégis kiugrani — tanácsolták a verejtékező homlokú egerek lemondóan. — De ha mondom, hogy nincs hely a nekirugaszkodásnak! — förmedt rájuk a macska, amelyet siralmas helyzeténél is jobban bosszantott az egerek szemmel látható szakmai tudatlansága. — Mit tegyünk hát — kérdezgették egymást az egerek, és sűrű vakaródzásba kezdtek. Gondolkodtak, tanakodtak. Koptatták híres, nagy eszüket. — Megvan! — csapott a homlokára egy különösen bölcs egér. — Az kell, hogy a két hátsó lábadra ágaskodj hirtelen. Mondjuk, ha rettenetesen megijednél. S akkor már ugorhatnál is. Úgy ám, de mitől ijedhet meg egy macska? Ha a kardfogú tigristől nem. akkor csak egy valamitől. A tüztől! Nem kétséges. A fűztől minden állat fél. A kardfogú tigris is, vélték az egerek, és tüzet gyújtottak a macska orra alatt. Kiugrott egyszerre a macska, helyből, nekirugaszkodás nélkül. Amint a tűz belepörkölt az orrába. Nem. Még addig sem várt. Épp csak a bajszát, híres, lombos bajszát csapta meg a láng, s már kint is volt. Lett is nyomban világraszóló botrány. Látva a macska, mit műveltek vele az egerek, rettenetes haragra lobbant. Dühtől és szégyentől szikrázott a szeme. — Nyomorult egerei! Ezért meglakoltok! — fújt és prüszkölt. Begörbített hátán égnek állt a szőre. Az egereknek hirtelen úgy tűnt fel, hogy a kardfogú tigris tulajdonképpen szelíd galamb, búgó gerlice a macskához képest, és menekülni kezdtek. A macska utánuk. S jaj volt annak az egérnek, amelyiket utolérte. És így van ez azóta mindmáig. Ahányszor csak egér kerül a macska útjába, kiújul a régi sérelem, a lepörkölt bajusz emléke. S az egerek — jobb híján —menekülnek. Bár, úgy hallom, mostanában nagyon tanakodnak, ne nőjenek-e akkorára, mint egy kardfogú tigris? Lehet, hogy ettől a macskák egyszerre elfelejtenék a régi sérelmet. Volt már ilyen! KOVÁCS MAGDA (nő 19)
