Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
UV ULLMANN »ARAPALY (részlet) Ismeretlen, szegény világban járok. Mindig együttéreztem a nincstelenekkel. Tudtam sorsukról. de igazán közel sosem voltam hozzájuk. Egy éhes öregember nyújtja felém kérges tenyerét. Egy a sok közül. Öreg. magányos, lábán rongyos cipő. szomorú szemmel kiséri az arra haladókat: „Segítsenek, kérem!" Mérhetetlen nyomorúság megtestesítője. a fél világ sorsának viselője. Időzített robbanófej, amely egyszer mindnyájunkat elpusztít. ■Hálás vagyok az UNICEF-nek, örök adósa maradok. Egyszer váratlanul behívtak a New York-i föhivatalba, s megbíztak a fejlődő országokba teendő körúttal. A rám bízott feladat az, hogy bejárjam az UNICEF támogatta létesítményeket, megismerjem az ott élők életfeltételeit, találkozzam vezető politikusokkal — próbáljak tehát benyomást szerezni a helyzetről, különös figyelmet szentelve a kiskorúaknak. Hazatérésem után előadásokon, gyűléseken, politikai fórumokon, rádióban, tv-ben mondjam el a látottakat. Végre hasznos lehetek! Ábel velem tart. Tudom, hogy minden utazás felszabadítja, inspirálja, ezért különösen örülök a döntésnek. Az első UNICEF útnak New Yorkból vágunk neki. A repülőtéren egy öregasszony lép elénk. Elővesz egy kis furulyát, egy fejmozdulattal beint magának, és egy szomorkás dallamba kezd. Megállunk, és döbbenten nézzük a muzsikust. Meztelen lábát nyílt sebek borítják, öltözéke néhány piszkos rongydarab. Fürkésző tekintettel figyel bennünket, az idegeneket. — Látod — mondja Ábel —, itt is vannak szegények. Nem értem, miért kell egész Ázsiába menni utánuk. De te csak futsz, rohansz az események elöl, nem bírsz nyugton maradni. Minek ez a sietség? Miért kellett rögtön beleugrani ebbe az UNICEF- ügybe? Ha vársz egy kicsit, szép nyugodtan eltervezzük az utazást, és éppen oda megyünk. ahova kedvünk tartja. Önszántunkból. Erre nincs válasz. Ezt egyszerűen nem lehet megválaszolni. Én nem ülhetek karba tett kézzel, nem lehetek közömbös megfigyelő. Tenni, cselekedni kell, mig nem késő. Azt reméltem, hogy az indiai út valahogy közelebb hoz bennünket egymáshoz, de már az induláskor érzem, mekkora szakadék tátong köztünk. Mélyebb, mint azelőtt. A repülőgép bársonyfelhők között úszik, ezüst fényözön ömlik arcomra, mindenemre. Mennyei fénytenger. Mit szólna hozzá Jules Verne, a fáradhatatlan kalandozó? Vagy Michelangelo, a lélek végtelen lehetőségeinek hirdetője? Lázadnának-e a szédületes sebesség, a hang, az üléshez csatolt repülg vándorok láttán? Alattunk, az óceán fenekén vastag telefonvezeték viszi a hangokat a földrészek között. A vizszint mit sem sejt. Fent, a felhők között hatalmas utasszállító gépek szelik a levegőt — nyomtalanul tűnnek el a térben. Utánunk sem marad semmi. Pedig itt voltunk, ketten, szerelmesen, életünk értelmét kerestük. Naponta 40 000 gyerek pusztul el táplálék, ivóvíz, gyógyszer hiányában. Minden második másodpercben kialszik egy élet. most és most és most és... A szegényeknek ritkán jelentenek örömöt a korszakalkotó felfedezések. Nekünk hasznot hoz minden haladás, de mit ér mindez ott, ahol üres a tányér, hetekig, hónapokig hiába várják a sors kegyelmét, ahol a túlélők is nyomorúságra vannak ítélve? Tudom, hogy mindnyájan meg vagyunk bélyegezve. Magunkon viseljük a stigmát örök életünkben. Nem volt szándékomban hátat fordítani a valóságnak. Tudtam, de nem akartam tudomásul venni a rettenetes számadatokat. Az élők és a haldoklók képe egy nagy családi portréba tömörül. Embercsalád. AZ ÉLŐK Az öregember katona volt egykor, most a falu felcsere. Szűk ösvényen von maga után a kunyhótelep felé, derekam-vállam átkarolva segít fölfelé. Csontos, izmos végtagjait, feszes bőrét a nap, a szél edzete kemény fogású acéllá. Ő.az UNICEF iskolázta „mezítlábas doktor". Ismeri a leggyakoribb betegségek kórképét, kopott bőrtáskájában alapvető gyógyszerek, orvosi segédeszközök. Az arcáról elégedett büszkeség sugárzik, ha beteg fölé hajol. S milyen szeretettel ápolja, kötözi a sebeket! Csodálom ezt az öreget, ámulatba ejt e falu lakóinak orvosuk iránti mérhetetlen tisztelete. Értük, miattuk járta ki az iskolát. Bangladesi falusi mulatság. Az év legíon tosa bb ■sen1 énYe ez ne' iéftó nY 3rr,erl h°g- “»en hogv eZeZ WJ jÖYeP' °>sdt meS' cS° tUteletí,a ^ 3 az. h!n szóO a*k°Leke dő íják . >«■1 aZl to*»*' a 1 £n fog c én neíT1' anV0r“. nők, • egY^óvaé|etet 9lt az e <ilT,or?ira ^ egV sZ Tárnára ''aRiTial a Hőn f°gn! ho9y ! iy/end _ nos. egY dn' Ä„ adla. ,ktek. már' az majdan ófutá,tendöbe'\ jövő eSZ % í°lyta |é|eK den er0 és amer L. E tat!*"1 L lem taf bíz0*11 (nŐ6) Emlékeznek még Samantha Smithre? Ai amerikai kislányt a sajtt kis békekövetnek nevezte A történet úgy kezdődött hogy Samantha levelet ír az SZKP főtitkárának mert szerette volna meg tudni, mit gondolnak < szovjet emberek a hábo rúról és a békéről. Le vek igen nagy figyelmet kel tett. Az amerikai kislány szüleivel együtt meghív ták a Szovjetunióba. Itt < is meggyőződhetett arról
