Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-09 / 50. szám
A bódvai szigonyos A Bódva menti halász őszkor az erekben vagyis csorgókban úr. Csörgő az a víz, amely legfeljebb térdig ér és folyik; itt szeret a hal „aludni", helyesebben itt húzza ki az éjszakát, mert a viz kellő levegővel van áthatva, átjárva. A szigonyos jól tudja, hogy a hal folyós vízben mindig fejjel víz ellenében vesztegel vagy áll; tudja azt is, hogy a fénytől nem riad meg, s e két tulajdonságra alapítja eljárását. Tudja még azt is, hogy amikor az ég borús, a fény jobban átjárja a vizet. Ezért borús, de csöndes őszi éjszakán elökeríti azt az egészen sajátságos, inkább gereblyére, mint halszúró eszközre emlékeztető hét- vagy nyolcágú szigonyát, nyakába akasztja a vászontarisznyát, egy derék zsúpszalmát keresztbe állítva a hátára köt, feltűri a gatyaszárat, s „nekimén" a koromsötét éjszakának. Az erek táján mélységes a csönd. A halász a füzesek után igazodik, melyeket a sötétséghez szokott szem, az éles halászszem meg bír különböztetni, mert a fa éjnek idején „feketébb az éjszakánál is". Mire elérte a helyet, belép a vízbe — bal kezével csóvát ránt a szalmából, letámasztja a szigonyt, s jobb kezével előveszi a „masinát" vagyis gyufát. Végighúzza a zsíros kalap karimáján — egyszer, tízszer; minden húzás kékesen fénylő nyomot vág, akár a futócsillag az égen; végre sercegve gyullad meg a fej, kéklik a büdöskő, s a halász összetett marokkal óvja a lángot; a láng hirtelen világot vet a markok között a halász arcára, s megcsillan tőle a víz is; minden egyebet elnyel a vak sötétség. Rembrandt ecsetéhez méltó egy kép ez. Míg egy pillanat s lángot vet a szalmacsóva is, ettől már megvillog a víz, a füzes selymes levélzete is visszaveti a világosságnak rálövellő sugarát, majd határozottabban, majd elmosódva, úgy, amint a csóva lángja éled, lohad, közeledik vagy távolodik. S mint a mocsárvílág bolygófénye, úgy indul a halász víz ellenében; jobb karja feszül, szeme a vizen át a víz fenekére mered, hogy megláthassa a megfeküdt halat, megkülönböztesse a felszín fodrán át, a kavics és kő között. Most megáll, éles szeme ráesett a nyugvó „balínhaira", karja villámsebesen lecsap, s az otromba szigony lenyakalja a halat a víz fenekére, csak roncsolja s nem járja át. A Bódva szigonya tompa, az éles nem válna be, mert hegye letörne a vízfenék kövecsein. így járja ez addig, ameddig a szalmacsóva fénye tart. A bolondos szajkó Hogy a begye jól meg volt szedve, hát bizony „kutya baja". A leghóbortosabb, pajkos, csintalan dolgokra vetemedett; jóléte miatt szinte nem fért a bőrébe. Fünek-fának mindenekelőtt azt kiabálta, hogy az ő neve „Mátyás". Tudja már ezt az erdö-mező minden madara, tücske-bogara; sőt még a vakondok is, ki nagy néha mégiscsak kibújik a föld alól egy kis sütkérezésre; s hogy már az apró szemeivel alig lát az orrán túl, hát ha már nem láthatja, legalább hallgatja a világ dolgát. De hát mit bánja azt az oly szemtelen, öntelt fickó, mint amilyen Mátyás uram? No, mikor már eleget kiabált, kapta magát s kezdte azt a híres mesterségét űzni, amelyér már régi, igen régi időkben egy púpos meseíró istenigazában kipellengérezte. Kezdett pávatollaskodni. Először el akarta hitetni, hogy ö eketargoncaI Nagyban utánozta a kenetlen kerék nyikorgását! Hát kinevették: mert azt csakugyan még a világkerülő remete, a borz is tudja, hogy az eketargonca nem nyikorog a tölgyfa koronájában, ahol bizony csak a Matyi bolondozott. No, erre fogja magát s vijjogni kezdett, mint a sas; ijesztgetni akar. Biz evvel is felsült, mert még a nappal szundikáló bagoly is tudja, hogy a sas nem a fa tetejéről vijjog ám, hanem a felhők tájáról, ahová a Mátyás urat kurta szárnya bezzeg sohasem viszi föl. Egyet gondolt hát, s egyszerre elnyávogta magát, mint csak a vadmacska. Evvel is megjárta, mert senki sem hederített rá: hiszen azt is mindenki tudja, hogy a Kandúr úr nappal az odúban horkol. Mikor már látta, hogy semmire sem megyen, hát színt vallott, kikottyantotta: no, Mátyás vagyok! Erre aztán elkacagta magát az egész erdő. A cifra banka pedig, ki ugyanazon a fán, az odúban tapasztott, s nem éppen jószagú fészke körül forgolódott, nem állhatta szó nélkül, odakiáltott Matyi uramnak; tud-tuk! Tud-tuk! A madár szava értelmezve Hirtelen belép az udvarodba az idegen, vagy betéved a csellengő eb, és azonnal megszólal a kakas. Szavát ekkor úgy értelmezi a Szilágyság népe, hogy azt mondja; Ki kötöz itt? Csakugyan, a kakasnak ez a szózata úgy hangzik, mint a kérdés — és az is. A nép eleven lelke emberi szóvá változtatja. A pulyka nem is szól, hanem pityereg, rnár hogy a jércéje. Fázékony kicsinyeit vezetgetve azt pityergi; Csak úgy élünk csak-csak-csak! Erre a fiák felelik: Még egy ki-csitt-csitt-csitt-csitt! Ekkor berzengésre fogja a pulykakakas, kereket vág a farkával, s odalublubol a jércének: Kúdulással is eltartalak. Mikor a magyar pór ezt értelmezi, bizony elmosolyodik, mert hiszen pityergő életpárját ö is azon a módon vigasztalja. Megbúg a dúc ülőfáján a fésűs galamb; a nép szerint ezt mondja: Van borunk! Van borunk! Erre a kút melletti pocsolyából odakiált a torkos kacsa: Csak csapra! Csak csapra! A galamb burukkolása megfelel a csöndes örömnek, amelyet a gazda érez, mikor pincéje rendben van. A kacsa (vagyis a háziruca vadon élő rokona a tőkés ruca, „a tóság legnagyobb hápogója". A többi ruca nem hápog, a barátréce-csapat például halk, fütyülő hangokat hallat. Hápogása megfelel a mohóságnak, melynek nem az okos gazdálkodáson, hanem a prédaságon jár az esze. A magyar ember eleven esze kétféle embert tükröztet a két különböző madár természetében és szavában: a takarékosat és a prédát. KUCKÓ KEDVES GYEREKEK! Szép természetleírásokat, madarak, pókok, halak fajtáit, életüket és a régi vízivilágot bemutató rövid történetek találhatók a nagy magyar természetbúvár, Herman Ottó munkáiból kisiskolások számára készült gazdag válogatásban, az Erdők, rétek, nádasok című könyvben. Az ízes, de a maitól szókincsében néhol mégis eltérő olvasmányokat a könyv szerzője bő szómagyarázattal teszi még hasznosabbá olvasói számára. A kötet végének rövid összefoglalásából azt is megtudhatjátok majd, hogy ki is volt Herman Ottó. ff/tesnjtízl/'