Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-12-02 / 49. szám
ALEXANDER FUCHS — Miért nem jó otthon? — Ott sokszor vagyok egyedül. — Talán nem szeretsz egyedül lenni? — Nem. — Mi kellene ahhoz, hogy ne légy egyedül? — Sok barátom kellene legyen. — Ki a hibás azért, hogy nincs barátod? — Én. — Verekedni szeretsz? — Nem. — Erősebb vagy gyengébb vagy, mint osztálytársaid? — Van, akinél gyengébb, van, akinél erősebb. — Sok a gyengébb nálad? — Sok. — Kit vertél meg közülük? — Nem vertem meg őket. — Kivel verekedtél utoljára? — Kerék Mihállyal. — Ki volt erősebb? — Egyforma erősek voltunk. — Ki idősebb? — Ő. — Hogyan kezdődött? — Hozzám vágott valamit. — Akarattal? — Ezt nem tudom. — Mikor volt ez? — Tavaly. — Azóta nem verekedtél? — Nem. Újra végignéztem az osztályon. — Nem biztos, hogy igazat mond. Ti láttátok verekedni. Nyújtsa fel a kezét, aki látta verekedni. Nem nyújtotta fel senki. Újra ránéztem Csónakosra. — Azt mondtad, nem szeretsz egyedül lenni. így van? — Igen — mondta halkan. — De gyakran vagy egyedül — mondtam rövid szünet után. — Gyakran. — S ez mindig Így lesz? — Lehet. — Miért? — Más kellene legyek. Öt méterről is látom, hogy tágul a szeme ... A húr végsőkig van feszítve. Nem teszek fel neki több kérdést... Ehelyett hirtelen, erőteljesen rászólok az osztályra: — Nyújtsa fel a kezét, aki azt hiszi, tőgy Csónakosnak meg kell változnia. Mindnyájan felnyújtották. Ekkor még erőteljesebben azt mondtam: — Nekem az a véleményem, hogy Csónakosnak nem kell megváltozna ... Nyújtsa fel a kezét, aki nincs /elem egy véleményen. Senki sem nyújtotta fel a kezét. Egy rosszindulatú hagyomán szerint a partlakók nem rendelkeznének ugyanolyan szellemi erőkkel, mint a szárazföld belsejében élők. A régi legenda, amelyet itt egy szárazföldi mesél el, segítsen ezt a rágalmat megcáfolni. Különösen figyelmet érdemel, hogy a történet hősei miként menekítik meg magukat a fenyegető szituációkból éleselméjűséggel és rendkívüli kombinációs készséggel. Évekkel ezelőtt élt a parton egy ember, Torolf Lötkolm nevezetű. Halász volt. Nem, bocsássanak meg, nem volt halász. A megélhetését kagylógyűjtéssel biztosította. Naphosszat futkosott a part mentén és gyűjtötte a kagylókat. Ezekett a kagylókat bevitte Lunktwist halasboltjába, ahol pénzt kapott értük. Ezért a pénzért Schlundholm halasboltjában megvásárolta az élelmét, mégpedig kagylókat, amelyeket az ő barátja, Aufstön gyűjtött és szállított oda. Ami Aufstönt illeti, aki csak kagylókkal táplálkozott, a maga részéről ezeket Lunktwistnél vásárolta. A két barátnak több hónapos fejtörésbe került kimunkálni ezt a zseniális taktikát, amely a megélhetésüket kölcsönösen biztosította. Természetesen erről senkinek sem beszéltek. Egy napon Torolf Lötkolm a parton látta, hogy egy fiaskó rum sodródott oda. Lötkolm, aki a rumot nem nevezte éppen ellenségének, minden kagylót elejtett és kihorgászta az üveget a vízből. Azonban nem rum volt benne, hanem egy darab teleírt papír. Lötkolm, aki a teleírt papírokat nem nevezte éppen a barátainak, elment Lunktwist halasboltjába és felolvastatta •magának, mi áll a papíron: Egyedülálló assz., 28, szőke, sov., jóküls., keresi megf. úr ism., későbbi házasság célj. Világítótorony, 10 mérföld É 60°K irányában. U. I. Hozz magaddal cukrot! — Ez egy palackposta — mondta Lunktwist. Bár ez Torolf Lötkolm számára nem volt egészen világos, mégis úgy találta, hogy ö tulajdonképpen arra lenne hivatott, hogy ezt a partit megcsinálja. így kiköpte a bagóját és Lunktwistel egy darab papírra, amelybe ez éppen lepényhalakat akart begöngyölni. választ íratott: „Nemsokára jövök". a letépett fecnit bedugta egy palackba és este az egészet a tengerbe dobta. És valóban úgy vélte, hogy a megadott irányban egészen hátul a horizonton egy fényt lát villogni. A következő nap elbúcsúzott Aufstöntől, akinek most, sajnos, új munka után kellett néznie, és egyedül kievezett a nyílt tengerre, irány É 60°K. Ez tehát a történet Torolf Lötkolmról és az ő házasságáról. Hat hónappal ezelőtt ón, Lasse Rumstig, aki ezt a tudósítást irom, egy levelet kaptam palackpostával. Egy segélykiáltás alig kibetűzhető írással! A szöveg körülbelül így hangzott: Ments meg engem az Isten szerelmére. Te ismeretlen megmentő, olyan közel vagyok a halálhoz, mint még soha, ments meg! Világítótorony, 10 mérföld É 60°K irányában. U. I. Hozzál magaddal cukrot és skat-kártyát! Kötelességemnek tartottam, hogy segítsek ennek az embernek, tehát a megadott irányba eveztem, és valóban 10 mérföld után megérkeztem a világítótoronyhoz. Viharos, esős éjszaka volt és a lámpa sugara éppen húsz méter messze hatolt a nyílt tengerre. Torolf Lötkolm felettébb boldogan üdvözölt engem és egy vas csigalépcsőn felvezetett egy meleg helyiségbe, rumot adott innom és hozzákezdett, hogy elpanaszolja a bánatát. Naponta tizenhat órát dolgozni, reggel a fényszórókat kioltani, este bekapcsolni, teli petróleumoshordókat szállítani, nagy dagálykor az alsó emeleteket kirámolni, kitakarítani, a falazatot reparální. mázolni, ablakot pucolni, elhaladó hajókat számlálni, tengeri rákokat és halakat fogni — mintha naponta szaporodna. Kérdezősködtem a felesége felől. Összerázkódott, és azt suttogta, hogy ez az asszony valójában a félelmetes Brunelda, aki idecsalta öt, hogy itt kiuzsorázza. Brunelda szörnyűséges, csúf, ostoba és kiszámíthatatlan, és csak ha cukrot evett (amiért a babonás tengerészek édes tengeri tehénnek is nevezik) — csak akkor teljesít olykor egy kis kérelmet. így kért ő magának papírt és ceruzát, hogy palackpostát küldhessen. Igen, mondottam, most hát mindez a múlté és minden jól fog végződni. „És holnap pirkadatkor felkerekedhetünk, anélkül, hogy Brunelda valamit észrevenné." Igen, mondta Torolf Lötkolm, minden a múlté, de vajon hoztam-e magammal skat-kártyákat (átadtam neki őket), mert hiszen most hárman lennénk és Brunelda egy pár kiló cukor után egy kört bizonyosan játszana velünk. Én azonban sürgettem az indulást. De Torolf elcsodálkozott és azt mondta, hiszen sok időnk van, hiszen én most már itt maradok, a rögzítő ringli nagyon laza volt, a csónak réges-régen messze sodródott, azon felül kezdettől fogva világos volt, hogy nekem most az ő helyét kell elfoglalnom! így szakadt reám a szerencsétlenség, borzasztóbb, mint azt valaha a moziban láttam. Azonban minden nap reménykedtem egy csodában, amely segíteni fog menekülni. Egy este, amikor hetek múltán megint az az öröm ért, hogy egy kör skat játékot játszhattam, csodálatos ötletem támadt. Indítványoztam, hogy a nyertes valamit kívánhasson. És Brunelda és Torolf valóban beleegyezett. Természetesen én nyertem, mint mindig. És természetesen papírt kívántam magamnak és ceruzát és Írtam egy palackpostát, hogy erről a pokoli szigetről szabadulhassak. Azt írtam: Te nagylelkű megtalálója ennek a palackpostának! Legyen részvéted egy szegény lélek iránt és vigyél el engem innen stb. Ezt a hosszú levelet ón, Sven Öhlstant találtam a múlt héten. Rögtön elhatároztam, hogy megszabadítom a szegény embert. így tengerre szálltam. Lasse Rumstig még két dologra utalt. Cukrot vigyek magammal. Ez világos volt a számomra: Brunelda, az édes tengeri tehén ezzel elkábítható és mi megmenekülünk. De hogy mit jelent a másik: „egyébként nincs több írópapir itt", azon törtem a fejemet az egész út alatt. Németből fordította: Nirschy Ott Aurél (nő 15)
