Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-11-25 / 48. szám
Vegyen sorsjegyet! A tejfehér síkok éles határt vonnak a térben. Az élükön még a fény sem tud kifogni. A kórház fehér és tiszta, mint a patyolatvászon. Az átzúduló fénykévék pontosan metszett alakzatokat rajzolnak bele a tükörfényes gumipadlóba. A langyos délutáni órában mérsékelt a járás-kelés, szerda és vasárnap a látogatási idő. Termetes asszonyság ül a portán, hátán a hurkákra gyolcsfehéren feszül a köpeny. Magasra polcolt kontyába keskeny sávot hasit a beszüremlő langy sugárzás. Hivatlan látogató próbál átsettenkedni az ellenőrzött területen. Felfelé szaladnak a redök a jól párnázott arcon, kérlelhetetlen szigorúsággal dörrent rá a jó negyvenes férfira. Szinte megperdülnek a szavak a pasztellszínű sugárzásban. A látogató behúzza a nyakát, tudja jól, hogy tilosban jár. A pillanat törtrésze alatt, míg talán el sem éri a fény a padlót, villan meg az asszonyság szembogarában valamiféle engedékenység. — Vegyen sorsjegyet, akkor bemehet! — mutat a ládikákban sorakozó lapocskákra. A férfi még a sorsjegyet is elfelejti felnyitni, zavartan megy odébb, zsebét kaparászva. .Zsíros mosoly ömlik el az asszonyság arcán. Van, aki csak a zsebét lapogatja zavarában nem találja a pénztárcát, van, akinek tekintete cinkosan összevillan az asszonyságéval, némelyik még egy tízest is nyer a sorsjegyen. Van, aki csak harmadszorra érti meg, miről van szó. Mert ismétlődik a jelenet, állandó szereposztásban, s feltétel nélkül mindegyik látogató belemegy a játékba. Tisztában van itt mindkét fél a szabályokkal. A normarendszerrel, amely kimondja. hogy látogatni a betegeket csak szerdán és vasárnap lehet. Az asszonyságot lényegében ez a szabály ültette a portaasztal mögé. S nem is az a botrány, hogy beengedte a látogatókat. Hiszen akkor a fennálló normarendszer egész-ségességét kérdőjelezte volna meg, tehát önnön érvényességét. Ő egyszerűen a lényeg helyett új szabályt, normát állított fel, amivel parttalanná növelte saját kizárólagosságát. Bizonyára ezért a tudathasadásos tekintet egynémely látogató szemében, aki még nem tanulta meg eléggé, hogy más csavarmenetre is járhat az ember esze, mint az övé. Hogy rácsavarodhat a botrány menetére. Az ősz hajú bácsikára két sorsjegyet is rásózott a szélesen mosolygó asszonyság. Finomra cizellálódott érzékenysége megsejtette, hogy itt a leggyengébb az ellenállás a hivatalos szavakkal szemben. S bízvást kapaszkodhat a nemtudás ártatlanságába. Ha az asszonyság, engedve jó szívévek, beengedi öt a kórházba, ezzel csak a szabályt erősítette volna. A szabály egészségességességét. Fényesebbre csiszolta volna a humánum kivételező erejét. Gesztusával nem ütött volna rést a szabályt működtető normarendszeren. Mégis, gyalázatos egyezményt kötöttek inkább. A szemek elárulták, hogy mindketten érzik az elmeszesitö hatást. Érzi a látogató, hogy valami nagyszerűt taposott porba, mikor sorsjegyért nyúlt. Elfogadta volt saját alacsonyságát, s az asszonyság felállította szabályzatot. Túl naggyá vált a különbség helyzetük között ahhoz, hogy szabadon tudjanak beszélni. Ami nem engedte betüremkedni a humánumot, hanem egy másfajta, csűfságos konszenzust teremtett meg. Az ismétlődő jelenetek szinte csöpögtek a zsírosságtól. Pedig mindkét fél jól járt, talán még nem is korrumpálódott, megtalálta a számítását. Az asszonyság melegedett a langy sugárzásban. Kedvét lelte a játékban, sütkérezett az őszi verőfényben. Lassan szűkültek a fénykévék a sima padlózaton, a visszavonuló nap egyre gyérebben mérte sugarait. Még a legfinomabb orr sem érezte a csúfságszagot. Biztosan azért, mert belülről sebzett. NAGYVENDÉGI ÉVA A megtalált felelet Egyedül üldögéltem az erdei sétány egyik padján. A világ dolgain merengve észre sem vettem, hogy szerényen, de tisztán öltözött, alig tizenöt éves, szomorú szemű kislány ült le mellém. Halk szipogása rántott vissza a valóságba. Egymásra néztünk, de nem faggattam, miért sír. Megéreztem, kérdezés nélkül is rövidesen elárulja bánatának okát. Ekkor azonban még nem sejtettem, hogy éppen ez az apró arcú gyereklányka vezet rá egy feleletre, amin nem törtem a fejem akkor, amikor föltették a kérdést. Beugratást láttam benne. Tudniillik, hogy az alkoholt nyelő részeges ember, miért hunyja be szemét minden pohárka ital felhajtása közben. A kislány beszélni kezdett. Kínlódva buggyantak föl kebléből a szavak, foghíjas, többnyire félmondatokba verődve. „Azt szeretném, ha a földön egyik percről a másikra kiszáradna minden szőlőtőke, elpárologna az utolsó csepp szeszesital is, s az emberek az egész világon elfelejtenék, hogy valaha is volt pálinka meg bor", foglalta össze rövid élete hő óhajának lényegét. Hirtelen felém fordult és esdeklő hangon kérdezte: „Miért kell apámnak naponta részegen hazajönnie?" Átöleltem vállát, de torkom elszorult, nem tudtam szólni, s mit is mondhattam volna. Suttogva folytatta: „Ma rémes volt. Azt mondtam neki, ha így látom őt, képes lennék... Pedig, tessék elhinni, a kisujjammal sem nyúlnék hozzá soha, mert hibája ellenére is szeretem őt. Ha nem iszik, nagyszerű apa”. A szenvedő gyerek láttán belémnyilalt a felelet az egykor föltett kérdésre: Csukott szemmel isznak a részegeskedök, mert nem akarják látni tettük súlyos következményeit, gyermekeik és családjuk szenvedéseit. KODAY BERTA Rejtvényünk fő soraiban Karinthy Frigyes magyar író egyik találó mondását olvashatják. Készítette: K. Gy. 43. számunk rejtvényének helyes megfejtése : A kegy olyan jótétemény, amelyet azzal az emberrel teszünk, aki nem érdemelte meg. Sorsolással könyvet nyert: Miholics Zoltánná, Alsópéter (Dolny Peter), Méry Júlia, Nagymagyar (Zlaté Klasy), KubeSová Tereza, Bratislava, Szőcs Tiborné, Vágsellye (Sala), Toldi Mária, Ipolybél (Bielovce). (nőis)
