Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-11-25 / 48. szám

CSALÁDI KÖR — Anna asszony, meglepett az a nyugalom, amellyel a válásáról irt... — Azt gondoltam, a szerkesztőséget jobban meglepi a tanácstalanságom. — Erről később szerettem volna be­szélni. ha megengedi. Volt férjéről csak meleg hangon ír. Más hangvételhez szoktunk az olyanoktól, akik elváltak. — Nincs okom rosszat mondani a volt férjemről. Házasságom többet adott, mint amire számítottam. Mert mit is akar­tam ? Egyszerűen azzal az emberrel élni, aki hozzám a legközelebb állt. S ezen felül mást is kaptam, sokkal gazdagabb életet: érdekes emberek társaságába kerültem, a férjem bevezetett egy másik világba. Olyan értékeket kaptam, amelyek eddig ismeret­lenek voltak számomra. — Önnek nem volt érdeklődési köre, saját társasága ? — Valójában magam voltam ... Először csak a tanulásra figyeltem, aztán meg a munkára. Azokban az években ezek a dol­gok töltötték ki az életem. A szülői házból az ország másik végére kerültem. A főisko­lás közegben feszélyezve éreztem magam, s így is viselkedtem. Az ilyen embereket aztán jobb nem szeretni... Nem törődtem magammal, sem a belső dolgaimmal, sem a külsőmmel, az időm is kevés volt, magánórákkal egészítettem ki az ösztöndí­jamat. És ott volt a tanulás. Azt gondoltam magamról, nem tudom megszerezni a dip­lomát. Nagyon eldugott kis iskolából kerül­tem a főiskolára és olyan családból, ahol nem volt szokás, sem lehetőség pénzt adni könyvekre. Hatalmas lemaradásaim voltak. S ehhez még műszaki főiskolára jelentkez­tem, nem az érdeklődésem alapján, inkább azért, mert úgy gondoltam, igy jutok a legjobb szakmához. Az első két év harc volt a bennmaradásért, aztán kicsit köny­­nyebb lett, de a tanulmányaim végéig nem tudtam szabadulni a félelemtől, hogy vala­mit nem tudok, amit tudnom kéne, vagy valami nem fog sikerülni; minél előbb ke­zemben akartam tudni a diplomát. — Aztán jött a várva várt munka. Valaki azt mondta Önről, hogy eddig még nem találkozott a szakmában olyan lánnyal, akiben annyi lett volna az ag­resszivitás vagy inkább a mohóság a szakmai előrejutásért. Elég gyorsan ment felfelé a szakmai ranglétrán. Haj­totta az ambíció ? — Nem, inkább a félelem, hogy lesznek jobbak, hogy egyszerre csak feleslegessé válók, hogy valamelyik nap történik valami, ami az eredményeimet semmissé teszi. Ma azt gondolom, hogy az akkori deprimáló, fenyegető érzést otthonról hoztam, az anyámtól. — Szakmai tapasztalatából? — Nem ... Anyámnak nem volt semmi­lyen tanult szakmája, csak általános iskolát végzett. De hosszú éveken át a pozíciója a „férje mellett" elég magas volt, erdészné — ez abban az időben, abban a közegben nagyon sokat jelentett. Kijutott neki az emberek tiszteletéből, a saját képzeleté­ben volt valaki, nem úgy, mint az addigi „Mariska az erdő mellől". A szerencsétlen­ség hirtelen jött, apám meghalt. — Így lényegében az anya a férj pozí­ciójára épített. S nem bizonyult valami erős konstrukciónak. — Ki tudná ezt előre megmondani! Mindez a háború utáni években volt, társa­dalmi és anyagi értékválság idején. Az emberek anyámmal együttéreztek, de már nem bántak vele olyan tisztelettel. Persze, lehetséges is, hogy csak ö látta ilyennek a helyzetét. Az egyedüli, amihez anyám ér­tett, az a mezőgazdasági munka volt. A büszkesége nem engedte, hogy a helyi gazdaságokban vállaljon munkát, emlék­szem, hogy a távolabbi falukba járt el, oda, ahol már nem ismerték. A végén valaki, aki még a jobb időkben járt hozzánk nyaralni, szerzett neki egy házfelügyelői állást. Át­költöztünk a városba, takarítást is vállalt. Sokat dolgozott, egyetlen célja volt csak, a gyerekeknek jó szakmát adni, amit már szinte az unalomig ismételgetett: „A leg­fontosabb az életben az anyagi független­ség." — Az édesanyja a férje után társadal­mi megbecsülést, nem remélt lehetősé­geket kapott. Ellenben Ön éppen a férje „által" vesztette el pozícióját s így átté­telesen anyagi függetlenségét is. — A férjem és élete, a barátai, mindez megváltoztatta az életemet. Megváltoztat­ta a munkámat is. — Kevésbé ambiciózusra? — Igen. Ezenkívül kevésbé önállóra, fe­lelősségteljesre. Azután hosszú évekig nem is dolgoztam a szakmámban. — A házasságkötés után Ön egy lett a sok munkásból, már nem volt mérnök, feltaláló, a szakma egyik nagy remény­sége. A férje, aki éppúgy indult, mint Ön, sodródott tovább az árral előre; a min­dennapok gondjai alól is felszabadította, hogy teljesen a munkájának szentelhes­se magát. Kedélyes lakás várta estén­ként. szerető, meleg fészek, kiszolgálás. — Most gúnyolódik? — Nem. Idézetek olvasóink leveleiből, akik hasonlóan, mint Ön. kínkeservek­­keí, helyenként lemondásokkal tanul­tak, diplomát szereztek, hogy aztán a céljaikat, ambícióikat lerakják a férj lá­baihoz. — S nekik ez rossz volt? — Ez attól függ, sikerült-e a házassá­guk. Ha igen, akkor az nagyon jó; ha itt a válság, megjelennek a kétségek is. „vajon megérte?", ha csalódik a férjé­ben. „vajon kiért áldoztam fel az éle­tem T'. — Én semmit sem sajnálok. — Valamikor féltette a pozícióját. Minden félelme elmúlt, mikor a férjével találkozott? — Igen, mert benne támaszra találtam, a biztonság érzését adta. — Nem félt, hogy a váll, amelyre oly bizalommal támaszkodott idővel elmoz­dulhat? — Nézze, ha tudtam volna előre, akkor nem lett volna értelme férjhez menni. Saj­nos, igy történt. Évekig nagyon boldog voltam. Ez a fontos. Ezt senki nem veheti el tőlem. — Olvastam valahol „az érzések egy­másba folynak, az első még nem ürült ki teljesen, még tart belőle, és már jön a másik". A régi ismert, biztonságos; de az új feltartóztathatatlanul jön, mint a vi­har. — Pontosan így volt. — Most a lányáról kellene beszél­nünk. Mit várt ő a házasságától ? —• Nehéz beszélni másokról, főleg a sa­ját lányomról. Mit is ... Ez nem volt egy eltervezett házasság. Egyszerűen jött az egyik nap a lányom, s azt mondta: „uno­kád lesz". Az unokám apját ismertem, vagyis tudtam, ki az, gyakran járt hozzánk, evett a nagymama süteményéből és néha kivitte a szemetet. Kérdeztem a lányomat: „Szereted öt?" „Nem tudom" — volt a felelet, és ez nekem nagy sokk volt. Na­gyobb. mint a terhesség ténye. Nem tud­tam, komolyan beszél-e vagy csak viccel. Azt gondoltam, hogy ismerem a lányomat. Fájdalmas ébredés a képzelődésből. S mi volt tovább ...? Sem a lányom, sem a leendő apa nem volt kétségbeesve. Természetesen abba­hagyják a tanulást, elkezdenek dolgozni, s természetesen majd nálunk laknak. Mind­két családban nagy volt a feszültség. Ösz­­szeült a tanács a volt férjemmel együtt, és a végeredmény: nem szabad megengedni, hogy a gyerekek abbahagyják a tanulást. — A gyerekek gyereket vártak. — A volt férjem javasolta: „Minden erőnkből segíteni kell őket, s akkor vala­hogy talán átvészelik azt az időszakot, mig tart az iskola". A családi tanács megállapí­totta a „kötelességeinket". A volt férjem­nek kellett bebiztosítani az albérletet, a férj szülei vállalták a megélhetési költségeket és a gyerek nevelési költségeinek egy ré­szét, a másik rész az enyém, a gyereket pedig az édesanyám neveli majd, mert hisz „mi dolgozunk, ők pedig tanulnak". — Azóta eltelt néhány év. — Minden úgy történt, ahogy akkor el­döntöttük. A lányom és a férje már dolgoz­nak. Közben semmi sem változott. Az uno­ka általában velem van és a dédnagyma­mával. mert az albérleti szoba tulajdonosai // Ok hárman kijelentették, hogy csak gyerek nélkül adják ki a szobát. A lányom apja és a férj szülei továbbra is fedezik a költségeket. Mind­annyian tudjuk, hogy ez igy nem jó, de hogyan másképp?! — A lánya házassága sikeresnek mondható ? — Inkább úgy fogalmaznék, hogy azt gondolom, szeretik egymást; de másként, mint mi. A világ változott, az érzések is más töltetet kaptak. Mindegyik a maga oldalán maradt. „Nem vagyok a rabszolgá­ja", mondja a lányom, és nyugodtan el­megy a háromhetes kiküldetésre. — Ki a „ház feje" ? — Nehéz lenne megmondani, talán a lányom jobban dominál. — Feladná az ambícióit és a függet­lenségét ? — Ő nem. Ezt biztosan tudom. A lányom ambiciózus, tele tervekkel, szeret kitűnni, az első lenni, villogni. Szerintem a férje szívesen foglalkozna praktikus, gyakorlati dolgokkal is, lejjebb szállna, de nem en­gedheti meg magának. „Nem szabad el­maradni az asszonyoktól", mondja. Szerin­tem ők rivalizálnak egymással. — A lánya feladná az ambícióit a gye­rekért? — Eddig igy nem kellett választania, s szerintem most sem kell. — Akkor miért olyan ideges attól, hogy Ön újra férjhez akar menni ? — Ö úgy gondolja, nevetségessé teszem magam, véleménye szerint ebben a korban az embernek már nem illik szerelmesnek lennie. Valójában az egész család felhör­dült, állandóan hallom, hogy felelőtlen va­gyok, hogy kompromittálom magam, és az én „szégyenem" rájuk is kivetül. Szeretem azt az embert, nem tudok kitérni az érzései elöl, amelyek nagyon mélynek és őszinté­nek tűnnek. Mindenki azt gondolja, hogy majd elfordulok tőlük, még az anyám is azt mondja az új férjem nem akarja majd, hogy a gyerek itt legyen nálunk. — És akarja ? — Igen ... inkább igen. — Lehet, hogy a lánya is attól fél, mint az ön édesanyja ? — Nem tudom. — Senki sincs ön mellett? — Csak a volt férjem. Azt mondja, a lányunk már felnőtt és köteles vagyok ma­gamra is gondolni. — Irigylem öntől a volt férjét. Köszönöm a beszélgetést. Barbara Stankowska, a Kobieta i Zycie munkatársa (nőicj)

Next

/
Thumbnails
Contents