Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-11-25 / 48. szám

ekem két gyomrom van. Az egyiket otthon használom, a másikat itt bent — mondja Helmeczi Mária az egyik kassai (Kosice) étteremben. — Dolgoztam én szállodában is, szobákat takarítottam. Néha nemcsak a bűzüket, mert minden tizedik szellőztet ki maga után reggel, de, hogy is mondjam, a legintimebb hulladékaikat is én takarítottam el utánuk. Már ott kialakult az, hogy két gyomrom legyen. Ebben a kocsmában meg? Hiszen láthatja. Itt akármikor rosszul lehet valaki, s máris szólnak: Marika, hozzon egy kis hamut. Mert előtte leszórom, tudja, a hamu magába szívja a bűzt... Hogy miért csinálom? Maga miért nincs most azok mellett, akiket szeret? Mert dolgozni kell. Élni kell. A férjem, aki mérnökként dolgozott, hetvenötben meghalt. Nekem nincsenek iskoláim és két gyerek maradt utána. Innen meg néha maradékot is hordok haza. Hát ez van. És most megyek, mert ha sokat ülök, a főnök azt mondja, nem dolgozok meg az ezerkétszázért.

Mielőtt eltűnt volna a söntés lengőajtója mögött, fölhajtotta rumos teáját. Hogy miért nem megy dolgozni gyárba, máshová, arról nem beszélt, csak a vállát vonogatta. Mintha lemondott volna az életről. Pedig még negyven sincs. Aki nem közelről látja fénytelen szemét, kapásból rámondja: ereje teljében van ez a nö.

reje teljében levő asszony Rémias Viola is, akivel Steiner Gábor utca 32. alatti bérház egyik gazdagon berendezett lakásában beszélgetek. A nappaliban értékes festmények, könyvek, értéktárgyak. Magyarán: jól szituált családnál takarít. A nagymama nyitott ajtót, s mert tudja, mi járatban jöttem, nyomban ráteszi hibátlan kiejtéssel: „Nagyon ügyes a Viola. Az embernek még a gondolatát is ellesi..

Rémias Viola kilenc éve dolgozik Szlovákia fővárosának közszolgáltatási üzemében. Azelőtt a nádszegi (Trstice) napköziben dolgozott segédszakácsnőként, de kevés volt a pénz.

— Az iskolaügyön kevés a pénz, ezt mindenki tudja. Kérdezzen meg egy iskolai takarítónőt! Itt kijövök úgy 1 400-ra tisztán, és a vállalatnál megbecsülnek. A Nespor utcai takarítószolgálathoz tartozom, ott a főnökség. Ott mondják meg, melyik nap milyen címre megyek dolgozni. Nem hagynám itt. Nagyon megszerettem a megrendelőket, akik főleg művészek, orvosok, szóval értelmiségiek. Úgy kerültem ide, hogy a faluban az üzem vezetője, Schmidt Július toborzott, és jó néhányan igent mondtunk. Próbaidőre indultam, mert ez bizalmi állás. Kipróbálják az embert. Sokszor csak kulcsot kapunk a lakástól, ahol annyi minden van. És én egyáltalán nem érzem magam szolgálónak. Senki nem parancsol, s ahol otthon vannak, ott mindenki megkér. Csak az a baj, hogy egy kicsit korán kelek, mert négy huszonötkor indul a falunkból a vállalati busz és délután fél ötre érek haza. A férjem kétezer-ötszázat keres, van három gyermekünk, de már csak a tizenkét éves kisfiam lakik otthon, a két lányom férjhez ment. Hogy otthon én takarítok-e? Nem. Többnyire a gyerekek. Jól megvagyunk, szeretem a munkámat, a családomat, bár pénzből lehetne több.

— Áprilistól bevezetik az új bérrendszert, s reméljük, ez valamit javít a helyzeten — mondta Július Schmidt, a Higiéniai Szolgálat üzemvezetője. — Tizenhat koronás órabérért küldünk takarítónőt lakásokra, ebből kb. tizenegy korona a dolgozónké. Napi

(női)

nyolcvannyolc korona, tehát nem sok. Persze kapnak munkaruhát és naponta mi szállítjuk őket a Galántai járásból is vissza. A legjobb takarítónőink középkorúak, fiatal lányok egyáltalán nem jelentkeznek, legfeljebb a szocialista szektorba.

— Mert a takarítóknál két szektorunk van — veti közbe Jindra Pisklová, a takarítónők vezetője. — A lakossági és a szocialista szektor. A lakossági szekállami vállalatoknál, üzemeknél dolgozik. Igazán nem keresnek sokat, a négy órát dolgozó takarítónő azt a kb. havi ötszázat. Itt mégis mindig van elég munkaerő, mert itt lehet, hogy is fogalmazzak, tessék-lássék módon is dolgozni. Tehát nem mindenütt kell olyan teljesítményt nyújtani, mint a magánlakásban.

— Ha már a pénznél tartunk — mondja Jindra

torban harminc éve nem tudjuk elérni a megengedett létszámot, az ötvenet. Jelenleg is csak húszán vannak, köztük Violka. Jól dolgoznak, nincs rájuk panasz, de lássa be, ez az állás nagy felelősséget, becsületességet igényel. Nem sorolhatunk be akárkit ebbe a szektorba. A megbízhatónál is megbízhatóbbnak kell lennie. Szerződéses ügyfeleink vannak, akikhez hetente, kéthetente vagy havonta megyünk takarítani, s már gyakorlattá vált, hogy a megrendelő és az alkalmazottunk között kiváló emberi viszony alakul ki.

— A szocialista szektor az más — mondja az üzemvezető. — Abban 230 takarítónőnk van. Mintegy egyharmaduk olyan nő, aki szerződésre van nálunk, másodállásban, vagyis van munkahelye, de kevés a jövedelme és hozzákeres. Egyharmaduk nyugdíjas, ők valóban rászorulnak erre a pénzre, de vannak köztük főiskolások is. A harmadik harmad teljes munkaviszonyban dolgozik nálunk kb. 7—8 koronás órabérért. Mert itt kevesebbet fizetünk, mint a lakossági szektorban. Ez a 230 takarítónő hivatalokban, átadandó lakótömbökben, s egyéb

Pisklová —, el kell mondani, hogy mi tizenhat koronát kérünk óránként egy egyszerű, és egy festés utáni nagytakarításért is. Az árakat nem vihetjük feljebb, szolgáltatás vagyunk. Abból kell gazdálkodnunk, amink van. Egyébként is, mi nem a takarítónőinkből élünk, azt is mondhatnám, hogy a takarítás majdnem ráfizetéses vállalkozásunk. Van húsz ablakmosónk, és nyolc szőnyegtisztító férfi alkalmazót tunk is, számunkra az a jobb üzlet.

— Mégis szeretnénk növelni a lakossági szektor ban foglalkoztatott nők számát — mondja Július Schmidt. — Szükség van erre a szolgáltatásra is, d< mondom, kevesen vállalják. Mert talán az a véle mény, hogy aki a szocialista szektorban takarít, a: kényszerből, pénzszűke miatt vállalja a takarítást, di aki a lakossági szektorban, annak ez a foglalkozása Pedig ezek az emberek csak addig szégyenük ezt ; munkát, míg nem jönnek hozzánk. Tudja, lélektani lag is nehéz dolog ez, mert rendbetesz egy lakási de nem örülhet neki igazán, nem gyönyörködhe benne, mint mi, otthon, mert máris megy tovább, é másnap más lakásban kezdi elölről.