Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-03 / 1. szám
Egy nemrégiben nyílott tájházba a következőkkel küldtek barátaim: úgy nézd meg, hogy egy ember munkája. Kíváncsi lettem: egy embernek vajon hogyan sikerül mindaz, amit oly sok esetben emberek közössége sem tudott véghez vinni ? A hetvenes években sorra nyíltak tájházaink, néprajzi gyűjteményeink állandó kiállításai önkéntes néprajzi gyűjtők, Csemadok-alapszervezetek, pedagógusok és tanítványaik munkálkodásának eredményeként. Aztán rövid fennállás után a gazdátlanság elemésztő porába hullott a legtöbbje. Az elsőként, 1969-ben nyílott lédeciben (Ladice) a régi és nedves falak bánnak el az értékes kiállított tárgyakkal. Kolonyban (Kolíftany) egy lebontásra váró épületben árválkodtak hosszú évekig összedobálva az eredeti helyükről kilakoltatott tárgyak. Hogy máig lett-e a sok ígéretből valami, kaptak-e kiállításra alkalmas helyet, épületet a kolóniák, nem tudom. Szálkán (Salka) —■ a legutolsó értesülésem szerint — feloszlóban a szép gyűjtemény, ugyancsak hely hiánya miatt. Néhány gyűjteményből, mint a várgedei (Hodejov), a balogfalvi (Blhovec) hasonló gondok miatt nem lehetett hosszú évekig kiállítás. A vegetálás, az elsorvadás okai hasonlóak. Nincs megfelelő épület, hogy az értékes néprajzi gyűjtemények kiállítássá rendeződhessenek, illetve hogy a kiállítás állandó szakfelügyelet mellett és némi anyagi megalapozottsággal tájházzá növekedhessék. Csak néhány nagyobb, vagy szerencsésebb helyzeti adottságokkal rendelkező gyűjtemény esetében sikerült megoldani a jogi alapokat, a hovatartozás gondját, s ezzel a helyiségét és az anyagiakat is. Mint például a somorjai (Samorín) tájháznál, amely a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járási múzeum oltalma alá került. * * * Lúcson (Lúc na Ostrove) kellemes környezet fogadott. Egy kis kastélyocska a falu szélén, mögötte nagy kert, vagy inkább park a vizet állandóan enyhe sugárban permetező szökőkúttal és egy falka föl s alá sétálgató pávával. A kert végében egy hosszú, nádfedeles gazdasági épület hívta fel magára a figyelmet a még nem egészen száraz deszka áradó kesernyés illatával, az újdonság friss, élénk színeivel és nem utolsósorban szép formáival: a tájház. Bár frissen emelve, de a táj népi építészetének hagyományos anyagaiból, a régi tudás alapelvei szerint. Belül a parasztgazdaságok utolsó fél évszázadának gazdasági eszközei példás rendben és jól, a legtöbb esetben szakszerűen konzerválva: faeke, vaseke, a boronák különböző változatai, ekekapa, vetőgép, aratószerszámok, kaszák csapóval, kaszaverőkkel, cséplőgép gőzgéppel békés egymásmellettiségben, mindez, mint volt a nevezett időszak falujának mezőgazdaságára jellemző. Azután a szekerek, kocsik, csézák és szánok sokfélesége — kiváló állapotban —, végül még egy jól fölszerelt kovácsmühely is. A gazdálkodás letűnt formáinak, az eszközök használatának ismerete a kiállítás rendezésének módjából nyilvánvaló. Kaptak-e hozzá szakmai segítséget is? Nem, mert nem is kértek, gondolva, hogy úgyis tudnak mindent ezekről a tárgyakról, jobban, mint holmi, az iskolapadot évtizedekig koptató, a földtől elszakadt, természetét nem ismerő, a múzeumok sötét falai között porosodó emberek. Ez igaz. De a tárgyak némák. S ha a róluk még mindent tudó, az őket még használó emberek is elnémulnak, akkor ezeknek az önmagukban már nem sokat jelentő, használaton kívüli tárgyaknak az értéke meglehetősen leapad. Ezért kellett volna, kéne a még élő tudást a tárgyak mellé csatolni kevésbé esetleges, örökösebb formában, például papíron, magnószalagon rögzítve, úgy, ahogy az ahhoz értő szakemberek nagyon helyesen kigondolták, és alkalmazták is minden hasonló, értékeket őrző helyen, múzeumokban, tájházakban, gyűjteményeknél. A csallóközi mezőgazdasági eszközök szép, gazdag gyűjteménye Lúcson (Lúc na Ostrove) jelenleg megnyugtató állapotban van. A tárgyakat a szövetkezet elnöke, Bartal Ferenc sokéves munkával szedte egybe, csupán lelkesedésből, a múlt értékei iránti tiszteletből, megbecsülésből. A gyűjtemény értékéhez méltó helyet is sikerült emelni a helyi földműves-szövetkezet anyagi áldozatvállalásával. így most a kiállított eszközök az épülettel együtt a szövetkezet tulajdonát képezik. De meddig? — merül fel az aggodalmaskodó, a jó néhány kudarc láttán kesergő kérdés. Mi lesz, ha a szövetkezet jelenlegi elnöke nyugdíjba vonul, s az utód majd kevésbé érdeklődik a múltbéli értékek iránt, fenntartásukra, őrzésükre már nem fordít akkora gondot? Vajon a mostani jogi és anyagi alapok úgy rendezettek-e, hogy biztosítékok a jövő változó adottságai és lehetőségei között is? # * * Lassan két évtizede, hogy tájainkon a népi kultúra értékei iránti érdeklődés a hagyományos
