Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-08 / 41. szám

Mikor kerültem kapcsolatba a műfordítással? Először diákkoromban, a latindolgozatok írásakor. Letéptük a zöldjét is, a virágát is teszem azt Csengery időmértékes magyar Vergiliusának, hogy ékes szuverén prózai mondatkoszorúkat kössünk belőle. (Legföljebb mintha azzal nyugtattuk volna a lelkiismeretünket, hogy majd hajt újat az utánunk jövőknek.) Virtus volt ez akkor, inkább magyar stílusgyakorlat, mint latin penzum, és a műfordításnak is épp a fonákját példázta, de nem hagyhatom errilítetlenül, mert valami furcsa logika okából máig is kísért, és munka közben számtalanszor eszembe jut.

Majd később, jó másfél évtized múlva, az ötvenes években, másodA hosszan tartó száraz hőség után végre megjött az eső. Elfogott bennünket a lelkesedés, mintha szentül hittük volna, hogy mi idéztük meg az esőt az égből az énekléssel meg a tánccal, mint hajdan a pogányok. Elragadtatásba estünk. Minden szégyenkezés, pirulás nélkül hánytuk le magunkról a ruhát, s nevettük, hogyan áztatja simára a hajunkat a víz, és mossa le arcunkról a festéket. Szörnyűek voltunk! Nevetségesek. Szánalmasak, mint megannyi ázott csirke. De leginkább roppant mulatságosak voltunk. Futkároztunk. mint az eszelősök. Csoda látványt nyújtottunk! Ugráltunk, ordítoztunk, megragadtuk egymást, és roptuk a zsiványtáncot. Isten ments, hogy valaki meglásson bennünket. Bolondok voltunk, én mondom, bolondok voltunk! Bolondok?! Nem is. Inkább valami pogány szertartás részesei az erdei tisztás közepén. Nem tudom, mivel magyarázzam, de a szívverésünk majd elállt a gyönyörűségtől.

Az egyre sűrűbbé váló esőtől Nada szíve sem maradt érintetlen. Ugyanúgy, mint mi többiek, alsóneműben, ö is kiállt a nyári meleg eső zuhataga alá. Csak a kalapot hagyta a fején, de mihamar az is elkallódott valahol az esőben. Eső. eső, víz a száraz forróság után! Bőven ömlő víz, amelyet annyi nap óta úgy várt már a szomjas föld, de várt az ember is, állat is, madár is. Elfogott bennünket a pajkosság, a kollektív téboly. De hát állja meg az ember nevetés nélkül, ha látja, hallja, hogyan rikoltozik a másik, a harmadik, a tizedik, és táncol,

l

szór és véglegesen? Sors, történelem — nagy szavak? Tény, hogy akkoriban, más országban szerzett diplomával a zsebben, velem együtt több kortársam kereste itt a helyét. Ki hol talált rá a magáéra. A véletlen is oszthat az embernek olyan szerepet, amelybe könnyű beletörődni, sőt amelyet némi hajlammal könnyű megkedvelni, illetve — és talán egyedül az a fontos — amelyet lehet hittel vállalni. A kényszerűség véletlene — vagy talán a jó szerencsém — folytán lettem könyvszerkesztő és fordító. Mindenesetre kár volna alábecsülni a pozitívumokat, és most már, a végén, vagy erősen a vége felé, miért ne higgyem, hogy nincs különösebb okom a búbánatra?

Ötvenegynéhány könyvet fordítottam magyarra (a lapokban hellyelközzel megjelent vagy a rádióban elhangzott kisebb fordításaimat nem tartom számon). A könyvek a szlovák és cseh szépirodalom terméséből kerültek ki. (Itt, természetesen, korlátokat állít a fordító elé szubjektíve a szőkébb körű nyelvismeret, objektive pedig a kiadói profil, de annak megvan a megfontolt jó oka. Ugyanakkor helyes, hogy az időszaki magyar sajtó

visit, ugrabugrál! Nevettünk, mint a bolondok, és úgy is festettünk. Ha történetesen idegen lát bennünket, menten ilyesmit gondol: Te jó ég, szétszaladt a tébolyda! Az ijedségtől nyakába veszi a lábát, és uzsgyi keresztül a mezőn a városba a tűzoltókért, segítségért.

Oresansky volt az első, akiben felderengett, hogy esetleg rosszul is végződhetik a dolog. Elsőnek tért észre közös bolondériánkbó! mégpedig elég hamar, vagy talán nem is adta át magát neki egészen. Mikor a fiúk futballozni kezdtek az esőben egy kalappal, ő ebben már nem vett részt, majdhogynem döbbenten nézte a társakat a fa alól, és egy pokrócot tartott a kezében. Nem neki kellett a pokróc, hanem.Nadanak szánta. Láttam, mennyire nyugtalankodik Nada miatt, aki nemcsak az esőről, hanem róla is megfeledkezve teljesen átadta magát a féktelen hancúrozás örömének. Mind jobban esett, és kezdett feltámadni a szél. Nagyobb zivatar jött. Az eső kiadósabban ömlött, és hidegebbé vált — ezt már én is kezdtem észrevenni. Oresansky csak nyugtalanul figyelte, hogy a zivatar erősödésével párhuzamban, hogyan keríti hatalmába Nacfát már nem is a jókedv, hanem a hisztéria.

Aztán jött az ítéletidő!

Mennydörgőit, viilámlott, az eső már nem esett, hanem szakadt, a víz nem folyt, hanem hömpölygött. A földet érintve olyan hangokat hallatott, mint amikor valaki szíjjal teljes erejéből veri a hántolt fatörzset. A föld úgy itta a vizet, hogy majd megfulladt.

közölget más nyelvekből készült fordításokat is, teret engedve a számypróbálgató fiataloknak, akik közül egynéhányan már tudatosan készülnek a műfordítói pályára.) Mint fordítónak legkedvesebb szlovák íróm a klasszikus Kukucín, minden bizonnyal azért, mert műveinek tárgya elsősorban a népélet, a csehek közül pedig a jeles kortárs író, Sotola, valószínűleg a finoman gúnyos hangja miatt. Kukucíntól öt könyvet fordítottam, Sotolától három történelmi regényt (kettőt a budapesti Európa Könyvkiadónak). Kukucinnál a tárgyi környezet tette számomra otthonosan ismerőssé az átültetésre váró anyagot, Sotolánál a nemzeti múltra, a honfitárs elődökre kiterjesztett önirónia légköre. Hivatkozzam itt szerénytelenül holmi alkati rokonságra? Annyi bizonyos, hogy a testhezálló szöveggel könnyebben birkózik meg az ember, és ez a munka az eredmény szempontjából is kecsegtetőbb. Üdvös, ha a fordító, kivált a kezdő, nem ugrik fejest a testétől, leikétől idegen közegbe, hanem olyan^ szövegekkel próbálkozik, amelyek származásánál vagy alkati adottságainál fogva ismerősek neki. Majd világ-LADISLAV BALLEK

(részlet)

de egykettőre megtelt minden repedés, minden nyílás, ömlött a víz a tisztáson, mint a folyó. Mihamar a bokánkat nyaldosta, és beleborzadt a hátunk, olyan hideg volt. Mindnyájunkat kezdett már hatalmába keríteni a rémület. Az akácok nyögtek, a szél mind vadabbul tépázta a füvet, szaggatta a fák levelét, tördelte a gallyakat. Az elemek nekiböszültek. A táj elsötétült. Erőt vett rajtunk a szorongás. A levegő lehűlt, a vad szél a földhöz csapdosott bennünket, cincogtunk, mint megannyi ijedt kisegér. És ekkor hirtelen megeredt a jégeső!

Közben Nada Oresanskyval eltűnt a szemünk elöl. Valahogy nem tetszett ez nekünk, furcsa érzésünk támadt. S mialatt, mint a birkák, csomóba verődtünk, egymást melegítve, a nők középen együtt, a férfiak pokróccal a kezükben körülöttünk, hogy oltalmazzanak bennünket, igencsak elkezdtünk nyugtalankodni, hogy vajon hol lehet Nada meg Oresansky. Hiányzott Fekete Jóska is, de az odakiáltott nekünk, hogy megy a lovat óvni. Kisvártatva visszaképünk tágulásával és tapasztalataink bővülésével arányban fokozatosan tágíthatjuk a színképet, bővíthetjük a választékot. De az óvatos elővigyázat a legnagyobb gyakorlat ellenére se árt sosem. A rutin számos nehézségen átsegíti a fordítót, tanácsos mégis, ha lehet, mindvégig olyan müveket választani, amelyeknek légkörében otthonosan mozgunk. A rutin jó (előbbutóbb mindenki megszerzi), de akkor a legjobb, ha minél ritkábban szorulunk rá.

Nos Kukucín és Sotola — de a legnagyobb bravúromnak máig is a harmadik könyv, Glazarová lírai reális-^ ta (expresszionista) regényének, az Adventnek átültetését tartom. Nehéz volt? Inkább erőpróbálón izgalmas. Az alig tízéves könyvben ábrázolt erdőháti tanyai népéletnek a megismerése nekem vajmi kevés gondot okozhatott — a lehető legátlátszóbb, legegyszerűbb képlet. Az erőpróbát csupán a maga nemében is kihegyezett stílus jelentette.

Fordítói alapelvem? Ösztönösen mind jobban igazodtam ahhoz a normához, amelyet zsoltárkönyve honiakhoz irt ajánlásában Szenei Molnár

jött, persze búsan és dühösen, mert a ló sehol! Valószínűleg nyargal haza a majorba árkon-bokron keresztül, mondta nekem Jóska.

Kiderült, hogy Jóska helyesen vélekedett, a ló a zivatarban keresztül-kasul a mezőn hazavágtatott. Szerencse még, hogy nem csapott bele a villám, nem törte a lábát, nem akadt fenn sehol a zablaszáránál fogva. De ezt csak este tudtuk meg.

Közben a zivatar lassan elült. Abbamaradt a mennydörgés, a villámlás, elállt a jégeső, elállt az eső is, csend borult a tájra, sőt mihamar a nap is'kisütött, pedig már azt hittük, hogy soha többé nem süt ki. Minden, ami előzőleg történt, különös álomnak tűnt fel előttünk. Csend. A hidegtől vacogva, ázottan, még mindig rémülten bámuljuk a nap első sugarait, csoda, hogy ki nem csordul a könnyünk a boldogságtól, s kezdünk mozgolódni, mintha addig kővé lettünk volna dermedve, és most élednénk meg. A nap süt, perceken belül újra meleg van. Valóságos csoda. Nézzük a tisztást, mely merő sár, tócsa, lomb, gally, a ruhánk szanaszét, a többi holmival együtt, úgy, ahogy a vad szél széthurcolta, szertedobálta. S egyszer csak Oresansky kiáltozását halljuk. Oresansky fel-alá futkározott az erdőben, a hangja, hol innen hallatszott, hol onnan. Nada nevét kiáltozta. Sejtettük, hogy baj van, és futásnak eredtünk abban az irányban, ahonnan a hangot hallottuk.

Igen, úgy, ahogy mondom, balsejtelem szállt meg mindnyájunkat.

Amikor pedig megpillantottuk Oresan-