Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-24 / 39. szám
NATALI JA GRACSEVA m áldozzák arra, hogy végre is. legjobb esetben, suta karikatúráját produkálják a nagyúri háztartásnak, melyhez a maguké úgy aránylik, mint a bukaresti múzeum a Louvrehoz. S az a bajuk, hogv még mindig megtehetik: hogy a még nagyobb drágaság s a még elviselhetetlenebb cselédviszonyok, ameddig például Párizs. London. Berlin is eljutott már. végképpen való lemondásra nem kényszeríti magukat. Maga, angyalom, meg az összes barátnői és osztályának társai, az urukkal s a családjukkal együtt, egy átmeneti idő áldozatai. Egyfelől még bennük vannak a nagyanyáik háztartásának emlékei, az azoktól átöröklött dühöngő tisztaság, otthon való szappanfőzés és befiittcsinálás adalékai, és megfeledkeznek arról, hogy az ö lakásaik két-három szobások voltak, s az ö idejükben cseléd, cukor, gyümölcs, mosás: mind tízszerle olcsóbb volt. Viszont kényelem. ízlés, igények dolgában sokkal előbbre vagyunk; tágasabb lakásban lakunk, többször váltunk tisztát, többrendbeli ruhánk van. a gyerekeinket jobban látjuk el, társas életünk nagyobbszabású és zajosabb — és ezt a tízszerle nagyobb háztartást ugy anazon pepecselő stílusban, ugyanolyan mindennek otthon csinálásával akarják ellátni, mint nagyanyáink az övéket — mikor pedig cseléd, munka, élelem, hozzávaló mind tízszerle drágább, mint az ö idejükben volt. Most van a krízis, most közelednek ahhoz a ponthoz, amelyen túl ezt az őrületet nem bírják tovább, és leteszik a fegyvert. Ma még küzdenek: végső erejükkel, de már félig fásultan. Jelig elkeseredetten — innen az általános elsavanyodás az aszszonyok. s az általános klubba menekülés a féifiuk között. A vége az lesz, hogy maguk beleroskadnak, a férfiak pedig kimondják az általános sztrájkot, s mindezek után kialakul az új rend, melyen belül a közepes jövedelmű polgári asszonyok öltözködésre, háztartásra- és életmódra általános szabállyá emelik azt, ami Ízelítőül megvan például a bécsi masamódlyányoknál: hogy nem olyan divatú kalapban járnak, mint a hercegnők, s nem is ugyanott vásárolják, csakhogy a hulladékát s a tavalyi divatát, hanem külön maguknak való divatjuk van, és külön boltosaik vannak. ” Itten megszakítom a nagyságos úr elíkulását. Feleltem-e, s hogy mit. az nem érdekli a nyilvánosságot. Lehet, hogy mire a karácsony békéje és vidámsága ránk derül: melegségében, kényelmében és nagy stílusában maga a nagyságos úr sem fogja megérteni, hogy lehettek neki ily földhözragadt nézetei. De ma: bekötött fejjel és szédülő aggyal készülve a családok ünnepére: egy kicsit magam is igazai adok neki. Ami ne változtasson azon, hogy férfinak sohasem lehet teljesen igazit s hogy- a nagyságos úr nem szolgált rá arra a békességre, fényre és melegségre, amit karácsonyra szerez neki a nutguk agyonhajszolt barátnéja Emma SS A kis szoba dohányzóasztalánál két apa és egy nagyapa ül. Kacifántos jogi kérdésekben mindannyian tájékozottak. — Igen, a válás az komoly dolog — szól a nagyapa s ügyészi tekintetét körbejártat ja a többieken. — A gyerekre vagyonmegosztást bízni: felelőtlenség! Ezért hát nekünk, szülőknek szent kötelességünk eldönteni: kit mi illet meg. — Egyetértek! írja alá, Ivan Petrovics — veti közbe Ljalina anyja, Vitya apjához intézve szavait. — Kérem, vezesse a jegyzőkönyvet. Első a lakás! A lakás szövetkezeti, amit Ljalecskának vettünk. Vagyis: a maga Vitykája erre a lakásra nem tarthat igényt! — Hogyhogy nem tarthat rá igényt? — érdeklődik megütközve Vitya mamája. — Maguk csak a belépőt fizették! A hátralék vállalása közös! — Hohó! Csakhogy a mi Ljalecskánk ösztöndíja jóval több a Vityáénál! Kiemelt ösztöndíj! így hát a törlesztés nagyobbik fele öt terheli... — A maguk Ljalecskájának az ösztöndíja a kenceficéit sem fedezi, nemhogy a törlesztést! Ellenben a mi Vitykánk... — Megálljunk! Mi a lakást nem engedjük elcserélni! Apa, van-e Vitykának ahhoz joga, hogy a mi lányunk lakását csereberélje? A nagyapa elvörösödik, megigazítja a szemüvegét. — Hát ama bizonyos jogszabály értelmében . .. — Röviden! Igen vagy nem? — Igen ... nem ... — No látja! Nincs joga! — De a bútor a miénk! — szól kajánul Ivan Petrovics. — Állj! Állj! Mi háromszáz rubellal kiegészítettük! Vagy ezt elfelejtettétek? — firtatja Ljalina apja. — Kérem, Ivan Petrovics, ezt jegyezze a jegyzőkönyvbe. Azonkívül a csillár is a miénk ... — Az égőket én szereztem — teszi hozzá gyorsan Ivan Petrovics. — Ugyan, ezeket az égőket a munkahelyéről hozta! — igazítja ki Nyina Szergejevna, Ljalecska mamája. — Magának ez semmibe sem került. Emlékezhet, el is dicsekedett vele. — Na és a kockázat? Ha esetleg észreveszik?... — Nem vagyunk Biztosító Iroda, hogy a rizikót a nyakunkba varrja. Pardon, a szőnyeg is a miénk! — És az ajádékok? — kérdezi kétségbeesetten Vitya mamája. — Nagyon egyszerű — válaszol Nyina Szergejevna. — Amit a mi rokonaink adtak — lemezjátszó, ilyen készlet, olyan készlet —, az a Ljalecskáé; a magnót, a plédet a maguk rokonai adták, tehát a Vityáé. — Csakhogy elfelejtette a két vázát, drágám! Vitya vázát is kapott! Méghozzá az évfolyamtársaitól! — szúrja közbe Vitya mamája. — Helyesbítenék! Mindketten egy és ugyanazon egyetemre járnak. Évfolyamtársak, nemde? így hát a barátaik is közösek. — A barátok igen! A váza nem! A váza a Vityáé! Személy szerint ö kapta! — Legyen, de ne feledje: Ljalecska mindkét keze éppen akkor volt tele, amikor a vázát hozták, így hát maguk tömhették meg virággal. — Nos, hová írjam végül a vázát? — kérdezi tanácstalanul Ivan Petrovics. — Melyik vázát? — kiáltja idegesen Nyina Szergejevna. — A közös vázát — veti közbe a nagyapa. — A megoszthatatlant! — Megosztjuk! — nyugtatja meg Ivan Petrovics. — Egyelőre a vázaügyet tegyük félre. Jöjjön a gyűrű. A gyűrűket közösen vettük. — Az igaz, de valójában két különböző gyűrűről van szó — jegyzi meg Nyina Szergejevna. — A Vityja ujja sokkal vastagabb. Igaz, apa? — l-i-i-g-e-en ... Szóval a gyűrűk súlya, az döntő. — Hát ez az! A maguké súlyosabb! Levágunk belőle! Egy icipicit levágunk belőle!... — No, nagyjából mindenben megegyeztünk — szól megkönnyebbülten Ivan Petrovics. — A tanácskozást berekesztem. — Menjünk a gyerekekhez — indítványozta Nyina Szergejevna, s kinyitja az ajtót. A nagyszobában az ünnepi asztalion ott ül Vitya és ljalecska. Vitya elgyöngülve nézi Ljalecska gyűrűs kezét. Mögöttük sorakoznak az ajándékok: magnó, lemezjátszó, ilyen készlet, olyan készlet... — Csókot! — kiáltja Ivan Petrovics, ahogy belép a szobába. Vitya felriad, és könyökével leveri a vázát. — Sok szerencsét! — kiáltja nevetve Nyina Szergejevna, látva a ripityára ment vázát. — Ivan Petrovics! A vázát kihúzni a jegyzőkönyvből! Vitya mamája összeszorítja a száját. — Csókot! — kiáltja a vendégsereg. Az esküvő folytatódik. Fordította: Baraté Rozália (nő 15)
