Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-17 / 38. szám

G. VINCZE ILONA pafénye a Szent Vince-öböl vizében tükrö: dik. MIT TETTÉL A NUKLEÁRIS HÁBORÚ ELLEN? Ausztráliát nem dúlták fel a világhábor mint mondjuk Európát. Népe mégis n. adót fizetett a két világháborúban. A nagy rosokban hatalmas emlékművek (Shrine Remem-brance — Az emlékezés szentéi' falaira vésték be az elesett hősök névsoré ezek az emlékművek ma is sűrűn látogat tak, a sok friss virágkoszorú erről tanúskoi A béke féltését itt is tettekkel szereti kifejezni. Ezért gyakorik a háborúellenes t tetések és kiállítások. A „Béke és atomháború Ausztráliábi című nagyszabású kiállítást az idén hár nagyvárosban rendezték, illetve rendi meg: tavasszal Adelaidében, majd a nyá Melbourneben és szeptemberben Syd lesz a következő állomása. Számos kép művész, zeneszerző, költő járult hozzá m rendezéséhez. Adelaidében a szép, korszerű müvelőc központ kiállító termében tekintettem me tárlatot. A magas teremben panelek állr rajtuk képek arról, milyen hatása lenne atomháborúnak az ausztráliai természetrí a városokra. A panelekhez foghíjas desz palló vezetett, szögesdrót és egyéb hábc idéző akadályok között. Az ingatag palló érzékelteti, hogy veszélyben a béke. í hatást még fokozta a termet betöltő ze A kijárati ajtónál egy hálóra kis cédulá kötöztek a látogatók. Ezekre rótták fel g dolataikat, aggodalmaikat. Köztűk olvast a következő szöveget is: „Kedves isteni immaunmi umm i I I EZER KILOMÉTER A „NAGY ÓCEÁNI ÚTON" — Ha akarod látni Ausztrália legszebb partvidékét, akkor utazzál Melbourneből Adelaidéba a Great Ocean Road-on! — bíz­tattak barátaim egyhangúan, s én már cso­magoltam is a poggyászomat. A „Nagy Óceáni Út" — nyár lévén s turistaidény — ugyancsak zsúfolt volt. A több sávos műúton sok kilométer hosszú a lassan haladó autók sora. Szélvitorlásokat cipelő sportkocsik és hátizsákos, motorke­rékpáros „angyalok” húztak el mellettünk. Ám ez a nagy forgalom mégis eltér a nagyvá­rosok idegesen lüktető forgatagától. Itt mo­solyogva, vidáman integetve, udvariasan elő­re engedik egymást az autósok. Mintha senki sem sietne. S ez nem a sebességkorlátozás eredménye — azt Ausztráliában senki sem veszi komolyan —, inkább annak, hogy az ember sohasem tudhatja, hol támad kedve megállni, kissé elgyönyörködni egy-egy fes­tői partszakaszon. — Ezt meg kell nézned! — szól kísérőm, megállítva a kocsit az egyik parkolóhelyen. „Port Cambell Nemzeti Park" — olvasom az útmenti táblán. Lesétálunk a tengerpartra, s felejthetetlen látvány tárul elém: a meredek part peremét a tenger évezredes támadása számos kiálló szirtre szaggatta, mosta, csi­szolta. s ezek megannyi sziklaszoborként emelkednék ki a hullámokból. El is nevezték ( nős) ezt a partszakaszt „Tizenkét apostol"-nak. A szirtek közt mély meánderekben tajtékoznak a hullámok. Egy ösvényen leereszkedünk a víz széléhez. Akkor látom csak, hogy az alámosott mészkőtáblát gyönyörű, színes cseppkövek ékesítik. Percekig csodálom a szebbnél szebb cseppköképzödményeket, hallgatom a ten­ger moraját, nem tudok elszakadni a helytől. — Láttál már ennél szebb tengerpartot a világon ? — kérdezi kísérőm büszkén, nem is várva választ. Tovább robogunk. Az út helyenként a tenger mellett, helyenként magasan felette, majd eltávolodva a tengertől, hegyeken, vé­dett öserdei területeken át vezet, számtalan turistaközpontot érintve. A fürdésre, vízi­sportolásra alkalmas szakaszon szinte egy­mást érik a szállodák, motelek, bungallók, a karavánparkok és a campingek. Mindenütt hot-dogot. szendvicset, hűtött italokat kínáló kisüzletek csalogatják a turistákat napernyős tornácokkal, fonott karosszékekkel és kedve­sen mosolygó személyzetükkel. Későre jár már, így mi is megállunk egy falat sült csirkére, majd szállás után nézünk. Másnap felfrissültén folytatjuk utunkat Adelaide — Dél-Ausztrália fővárosa — felé. Mont Gambier városkában pihenünk meg, hogy megtekinthessem a három vulkanikus eredetű tavat a Gambier-hegy peremén, a Blue Lakes-t. A tavak rendkívül mélyek, és színük — állítólag a vízben élő algák hatásá­ra — évszakonként változik. Télen palaszür­ke, de ottjártunkkor búzavirágkék volt. Kővetkező megállónk Naracorte városka s mészkőbarlangjai. Vagy tizenhat barlangot tártak fel egy ugyancsak védetté nyilvánított területen. Közülük azonban csak négy tekint­hető meg. Ezekben a barlangokban, amelye­ket az aranyásók fedeztek fel és használtak kincseik elrejtésére, sok értékes ősállatlelet­­re bukkantak a közelmúltban. Ezekből arra következtetnek, hogy Ausztrália valaha Afri­kával függött össze. „Coonalpyn Down" — olvasom kissé távo­labb az aranyszínű búzatáblák közt fekvő takaros városka nevét. — Még emlékszem arra az időre, amikor Bordertownnak — azaz Határvárosnak — hívták, mert itt kezdődött az Outback („távoli lakatlan terület"), ahogy itt a sivatagot hívják — emlékezik vissza kísérőm. Majd részlete­sen elmagyarázza, hogyan győzték le a siva­tagot artézi kutak fürásával s a legkorsze­rűbb agrotechnikai vívmányok alkalmazásá­val. Ma már ez a városka a mezőgazdaság egyik központja. Tailem Bend városnál elérjük a nemrég befejezett új műutat, a Princes Highway-Fre­­eway-t (a Freeway szabad utat jelent, azaz olyat, amelyik megkerüli a városokat és a falvakat). Nemsokára áthaladunk Ausztrália egyik legnagyobb folyama, a Muray folyó felett épített hídon. Az út most már kitartóan felfelé ível. Estébe hajlik az idő. Egy utolsó kanyar, és hirtelen elénk tárul a modern főváros, Adelaide, amelynek számtalan lám-Még csak 15 éves vagyok. Kérhetném tői hogy kissé tovább élhessek?" Az Ausztrs Nők Szövetségének egyik tagja röpla nyomott a kezembe. Rajta csupa nagybí vei ez állt: „MIT MONDASZ A GYERMEKI NEK, HA MEGKÉRDEZI: MIT IS TETTÉI NUKLEÁRIS HÁBORÚ ELLEN S A Bl MEGVÉDÉSÉÉRT?"

Next

/
Thumbnails
Contents