Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-17 / 38. szám
gú, létezésünket nehezítő ellent mondások nyílt megtárgyalása hoz. Gondolom, ez nem is kevés.’ mat az Új Szó kulturális rovatának egy bizonyos időszakáról írtam. Mondhatnám, utána vagyok, de igazából előttem van minden, hiszen még azt sem tudom, melyik szerkesztőségben találok állást. Visszatekintve az elmúlt négy évre, bizony lenne kifogásolnivalóm főleg a tantárgy-szerkezetet illetően. Többek között az, hogy egyáltalán nem tanítanak irodalmat, sem nemzeti, sem világirodalmat. És ez nekem rettenetesen hiányzott, annak ellenére, hogy elég sok könyvet elolvastam. Harminc-valahányan kezdtünk az első évfolyamban, közöttük én az egyedüli magyar, s tízvalahányan szereztünk diplomát. Újságíróit, amely arra jogosít, hogy különféle publicisztikai műfajokban véleményt mondjak a világról, hogy kifejezzem magamat. Ami bánt, hogy főleg elméleti síkon mozogtunk, a gyakorlat szinte elmaradt. Volt olyan évfolyamtársam, aki egyetlen sort sem írt le három évig, és mégis megkapta a beszámítókat. Azért volt egy-két olyan tanárom, aki a személyiségét is átadta az anyaggal. Tőlük sokat tanultam. Ennek ellenére azt mondom, aki újságíró akar lenni, az szakfőiskolára jelentkezzen, hogy a szakot ismerje meg töviről-hegyire, legalább abban legyen biztos újságíróként. Közben persze őrizze meg íráskészségét és érzékenységét. Mert aki nem érzékeny, aki nem tud felháborodni vagy rácsodálkozni a világ dolgaira, az ne is próbálkozzék újságírással. Hogy hogyan szeretnék írni? Szókimondón. Egyébként semmi más bölcsességet nem tudok kitalálni rá. Tény, hogy egy-egy cikk elolvasása után azt mondom: másként. Egyszerűen: másként." Nagyvendégi Éva — az idén végzett „Már alapiskolás koromban mitikus erővel hatott rám annak tudata, hogy amit leírok, azt más elolvashatja, s már akkor elhatároztam, hogy újságíró leszek. Fogalmam sem volt, mi az az újságíró, s mert mindenki lehetetlennek tartotta, hát mindvégig kitartottam elhatározásom mellett. Az idén vegeztem, diplomamunka-Kubik Kata Nagyvendégi Éva és kislánya, Réka NAGY LÁSZLÓ felvételei Az írás készültekor nem tudtam megállapítani, hogy az idén kezdők között hány olyan van, mint Horváth Gabriella, vagyis aki szlovákiai magyar újságíró szeretne lenni. A második évfolyamban Kubik Kata mellett Ecsi Erzsébet, a harmadik évfolyamban Cséfalvay Ingrid, Póda Erzsébet és Kovács József, a negyedik évfolyamban pedig a lapunk hasábjairól is jól ismert Pleva Éva folytatja tanulmányait. A négy kérdezett véleménye több helyütt mutat olyan képet, hogy a hallgatók nincsenek tisztában a gyakorlattal, azzal, hogyan is jelenik meg egy cikk, milyenek az elvárások. Ha négy év alatt rendszeressé tennék kapcsolataikat a szerkesztőségekkel, talán azt is sikerülne megtapasztalniuk. Mindenesetre sok hasznos dolgot elmondtak, sok reményt keltő dologban hisznek, amire a náluk kissé tapasztaltabb újságíró nem mondhat mást: teljesüljön minden vágyuk, hiszen azzal nekünk, olvasóiknak szereznek majd örömet. SZIGETI LÁSZLÓ n látok, a propagációt választani. Annyi bizonyos, hogy eliorban a kultúra és a mezőgaziág érdekel. Az idén nyáron az Szó-ban voltam gyakorlaton, s gtetszett a mezőgazdasági ro. Ezen a területen is rettenetes c a probléma, a gond, s ráadáazért is vonzódom hozzá, mert élelmezés ma világprobléma. S ( érzem, nemcsak a színház, a i, az irodalom, a zene és a izöművészet révén lehet a kulárol írni, de a magatartásmolek ábrázolásával is. S azok idenütt jelen vannak, iparban, írtban mezőgazdaságban, minlütt. Ebből kiderülhet, hogy ndenekfölott az ember érdekel. az ember, aki helyét keresi a világban. Azt szeretném, ha úgy írnék róluk, hogy írásommal segítsem őket eligazodni a világ dolgaiban, s hogy ne vezessem félre őket. Ehhez azonban viszonyítás kell, a viszonyításhoz tudás, ismeret, értékrend. A rossz példákat azért szeretném megír ni, hogy általuk mutassak rá a jobbra. Ehhez azonban ország- és világlátás kell. A világlátást a szó legszorosabb értelmében gondolom, hiszen hogyan minősíthetek egy országot reálisan, legyen szó akár a miénkről, ha nem ismerek legalább tucatnyit, amelyekkel összevethetem. Múlt- és jelenismeretbő! távlatot teremteni, ez lenne az újságírás legszebb feladata. Sokszor olvastam olyan cikket, amelyben a szerző sem tudja, mit akar mondani. A mi évfolyamunknak anyanyelvi vonatkozásban szerencséje van, mert harmincnyolcból hármunknak, Póda Erzsébetnek, Kovács Józsefnek és nekem, akiket annak idején a nemzetiségi sajtó utánpótlására vettek föl, tanítanak magyar nyelvtant és stilisztikát, heti két órában. Sem az előttünk járt évfolyamoknak, sem az utánunk kezdőknek nem volt ilyen. Hogy mit várok az újságírástól? Lehetőségeket. Lehetőséget az őszinte szóhoz, az igazi értékek felfedezéséhez, a mindennemű és ran(nős)