Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-27 / 35. szám
m I Mi Él m XI yp’i. §-1.' J A tanácskozáson résztvevő maszáj nők mutatós viseletűkben. más nőkkel együtt az anyámat is elhurcolták. megkínozták, mejd megölték a katonák. Ez volt az a mérföldkő, melytől kezdve Rigoberta élete gyökerestül megváltozott. 1980-ben apját és bátyját is elvesztette. Ok is tagjai voltak annak a parasztküldöttségnek. amely a fővárosban a spanyol követségen akarta elmondani, milyen irtóhadjáratnak, terrornak vannak kitéve. Egy katonai gépkocsiról gyújtóbombákat dobtak a követség épületére, mind bennégtek. Rigoberta tudta, hogy most rajta a sor, rá vár a feladat, hogy népe keserves sorsáról beszéljen. Ekkor kezdett dolgozni a Comité de Unidad Campesina-ban. azaz a Parasztszövetség Bizottságában. Megtanult spanyolul, hogy szót értsen azokkal, akik rejtegették. és megtanult angolul, hogy bárhol — így Nairobiban is — feltárhassa a guatemalai indiánok szörnyű sorsát. Nyugodt, szinte rezzenéstelen indián arca nem tükröz érzelmeket, senki sem tudná vonásairól leolvasni, mit élt át. Magáról nem beszél, csak népének drámájáról. — Még senki sem számolta meg, hány guatemalai anya látta meghalni gyermekét. vagy gyermekeit. Éhség, betegség, puskagolyó ... Az utóbbi három év alatt vagy 30 ezer embert gyilkoltak meg a junta katonái, mintegy egymilliót tettek hajléktalanná, 200 ezren pedig átszöktek a határon, nagyobbára Mexikóban keresve menedéket. Guatemalában ma több mint 20 ezer árva gyermek van, és 35 ezerre tehető azoknak a száma akik nyomtalanul eltűntek... A guatemalai indiánok napról napra fogyatkoznak, azért jöttem Nairobiba, hogy hírt adjak sorsunkról. E két kiragadott példa is szemléltetheti, milyen volt „nairobi szelleme” ... Annak ellenére, hogy a körülbelül ezerötszáz küldött nem jutott, nem is juthatott teljes nézetazonosságra, annak ellenére, hogy az Egyesül Államok küldöttsége, Maureen Reagénnak, az elnök leányának vezetésével mindent megtett azért, hogy a kongresszusról kirekessze a politikát, a tanácskozás bebizonyította: a világ nőmozgalmainak túlnyomó többsége meg van győződve arról, hogy a nők évtizedének jelszavát — Egyenjogúság, fejlődés, béke — nem lehet tördékeiben értékelni, s hogy a béke fenntartása, megőrzése az alapfeltétele minden más gond megoldásának. Az érthető, hogy a teljés és tényleges egyenjogúság kivívásáról, a hozzá vezető utakról és módokról megoszlanak a vélemények. Például a radikális feministák minden rossznak, elnyomásnak, szociális igazságtalanságnak a forrását csak és kizárólag a férfiakban látják, ezzel szemben a faji megkülönböztetés, vagy a katonai junták jármát nyögő országokban az ún. nőkérdés jelenleg szónoki kérdés csupán. De amikor a kongresszus zárórészében kitűzték a következő 15 év, vagyis a 2000-ig tartó, időszak stratégiai irányvonalát, a béke és a leszerelés kérdése vita nélkül került az első helyre. Befejezésül hadd idézzem Margareta Palandreut. a görög küldöttség vezetőjét: — A kongresszuson minden vitára bocsátott kérdés: politikai kérdés. Az azonos munkáért azonos bérért vívott harc, a küzdelem azért a jogért, hogy a nő maga dönthessen gyermekei világrajöttéről. a harc a tömegtájékoztató eszközök sugallta nőideál sztereotípiája ellen, mindez vajon nem politika-e? Mert téved az, aki azt hiszi, hogy a jellegzetesen „női” kérdések mentesek a politikától. . . Mert lehet valaki akármilyen megrögzött feminista — jómagam is az vagyok —, de ki merészeli azt mondái, hogy a hazáért vívott harc, a fajgyűlölő rezsim ellen vívott harc, a szemben állás a támadóval nem „nőkérdés”?! Marie Kabrhelová, a csehszlovák nőküldöttség vezetője pedig így összegezte a kongresszust: — A nők világkongresszusa Nairobiban a haladó erők sikerével zárult, az Egyesült Államok küldöttségének apolitikus jelszavát a jelenlevők túlnyomó többsége nem fogadta el. A küldöttségek minden kulcsfontosságú kérdésben a nők évtizedének jelszavával — Egyenjogúság, fejlődés, béke — foglaltak állást. DANA BRAUNOVÁ KI VOLT JOSEPHINE BAKER? Úgy látszik, hogy Henry ezekkel a dolgokkal egy csöppet sem törődik. Elvitt Greenwich Village-ba, a mövésznegyedbe, ugyanis a Brodway együtt egyetlen étterembe sem mehetünk. Itt a négerek csak a konyhában vagy a színpadon dolgozhatnak. Henry diák, s elmondta, hogy borzasztóan tetszik neki, ahogy táncolok. Mindennap elkísér, sokat beszélgetünk. Mind nekem, mind neki meggyőződése, hogy egyszer eljön az idő, amikor nem lesz különbség fehérek és feketék között. Én kérdezgetem a gyermekoráról, a családjáról, oly nagyon szeretném őket is megismerni. „Bemutatlak nekik." — „Itt? És mikor?" — „Ha akarod, akár holnap. Úszom a boldogságban. Tehát beszélt rólam otthon. Aznap nem tudok elaludni. Hogy köszönjek nekik? Miről beszélgetünk majd? Az biztos, hogy nagyon fogom szeretni az egész családot. De hogy fogadnak majd, hová vihetnek magukkal, egy színes bőrű lányt? Egyszerre félni kezdek, de Henry kék szemére gondolok, és minden újra a legnagyobb rendben van. Másnap is ott van az öltözőasztalomon a csokor ibolya, de Henryt hiába keresem a közönség közt. Megvár az előadás után. Miben is reménykedtem hát? Abban, hogy a szerelem minden akadályt legyőz? Nemcsak a faji, hanem a társadalmi korlátokat is? Szerelmes belém, de mégsem annyira vagy úgy, hogy a szüleinek is bemutasson. És én? Vajon lenne-e bátorságom őt bemutatni az én szüleimnek? Úgy, de úgy szeretném, kívánom, hogy a szülei megkérjék, valahogy így: — „Kedves Henry, megtiszteltetés lenne számunkra, ha meghívnád Baker kisasszonyt egy csésze teára ..." Sírok és sírok. Ez után a csalódás után történt, hogy egyik este nagyon elegáns hölgy keresett fel az öltözőmben. Volt benne valami magbiztos határozottság, ami már az első pillanatban megragadott. „Caroline Dudley vagyok. Színes bőrű művészeket keresek az új revümbe, amelyet Párizsban akarok bemutatni." „Párizsban? Franciaországban?" Elámulok. Albert, az egyik francia pincérünk sokat mesélt nekem Párizsról, megmutatta az Eifel torony képét. Persze, nem is lehet összehasonlítani a mi Szabadság szobrunkkal, ez nem is szimbólum, mint emez. De minek a szobor, ha nincs szabadság? A szabadság, hogy mint színesbőrű, én is bemehessek akárhová, akármilyen lokálba. A hölgy kedvesen mosolyog, mintha magában kissé mulatna az elképedésemen. Az ajánlat számomra az ég ajándéka, és én abban a pillanatban tüstént el is határozom, hogy azt az Eifel tornyot megnézem magamnak. Vigyen el az ördög itt mindent ... „Párizs a világ legszebb városa. Gondolja meg. Még találkozunk." — mondja a hölgy. Még habozom. Henryt is szeretném visszakapni, de ugyanakkor minél meszszebbre szeretnék tőle elfutni. Albert mondja, hogy Párizsban úgy viselkednek majd velem az emberek, mintha fehér lennék. Mrs. Dudley heti 150 dollár gázsit ígér. Még nem mondok igent. „És mi lesz, ha nem fogok ott tetszeni? Hogy jutok akkor vissza ... a tengeren ...?" „Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog!" Este elmondom a dolgot Henrynek. Savanyú képet vág hozzá. Látom, hogy az elválás gondolata boldogtalanná teszi, s mert és sem vagyok angyal, ezt ki is használom: „Ott majd mindenütt szaAz első hangosfilme, a Zuzu-t 1934- ben forgatja. Partnere: a fiatal Jean Gabin badon mozoghatok, és bármilyen családhoz is ellátogathatok. Kicsit fáj a búcsúzás, de ha híres akarok lenni, akkor meg kell tanulom felejteni. Mrs. Dudley most már heti 200 dollárt ajánl fel, s én elfogadom. „De mit fogok a revüjében csinálni?" „Táncolni, természetesen, charleston." Ó, hát ez a világon a legkönnyebb! Mrs. Dudley egy csomó pénzt ad, hogy ruhákat vegyek magamnak. De nem tetszik neki, amit összevásároltam, és elvisz egy szalonba, ahol csak fehér hölgyeknek varrnak. Alig hogy belépek, rögtön eldugnak egy kabinba, s csak azért fogadnak egyáltalán, mert Mrs. Dudley küldött, s így a próbakisasszonyokat is kabinban „vonultatják föl", hogy válaszszák magamnak ruhákat. Úgy éreztem magam, mint akit alaposan pofon vágtak, gőgösen kijelentettem, hogy semmi se jó, és kiviharzottam. (folytatjuk) (nős)
