Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-13 / 33. szám
Apa, Anya és a Kisfiú Amerikában élt — délen, ahol hosszú és meleg a nyár, hosszúak és melegek a nyári esték —, erdők, mezők, földek között, egy magányos, nagy tanyaházban. — Mesélj! — kérte a Kisfiú mindennap Anyát, és Anya mesélt is, késő szürkületig, amíg csak Apa haza nem érkezett. Hanem egy napon így szólt Anya: — Nem tudok több mesét. Amit tudtam, már mind elmondtam. — De azért mégis mesélj! — felelte a Kisfiú. — Igazán nem jut az eszembe semmi, nagyon sajnálom — rázta a fejét Anya. — Miért nem játszol inkább valamit? Alig egy-két család lakott a környéken, azok sem valami közel. De nem az volt a baj, hogy messze laktak, hanem az, hogy az egyiknek túl kicsi volt a gyereke, a másiknak túl nagy: játszópajtásnak egy sem való. Hanem egyszerre eszébe jutott valami: — Tudod mit? Menj el Rémusz bácsihoz. Ha szépen megkéred, talán mond neked egy mesét. — Rémusz bácsi tud mesélni ? — kérdezte a Kisfiú. — De még mennyire! — válaszolta Anya. — Nekem is ő mesélt, valamikor régen. — Jó — mondta a Kisfiú. — Akkor megyek. Nem kellett messzire mennie, csak éppen ki a kertből, azután jobbra, a pajta mellett le a dülőútra, és már ott is volt. Rémusz bácsi egy kis faházikóban lakott. Az ajtó megcsikordult. amikor a Kisfiú belépett. — Nicsak! — mondta Rémusz bácsi. — Te vagy az? — Én — felelte a Kisfiú. Rémusz bácsi egy pádon ült a szoba közepén, ott tett-vett, valami szerszámmal a kezében. Arca, keze, de még a kopasz fejebúbja is mind fekete volt, csak a rövid szakálla meg a tarkóján göndörödő kevéske haja volt fehér. Az orrán drótkeretes pápaszemet viselt. — Mi kellene? — kérdezte Rémusz bácsi. — Mesélj! — mondta a Kisfiú. — Mit csináljak? — ráncolta a homlokát az öreg. Sokan jártak hozzá, messze földről is. Az Rémusz bácsi sok izgalmas történetet mesélt a Kisfiúnak az okos nyúlról és a ravasz rókáról. Vázsonyi Endre könyvében te is elolvashatod ezeket a nagyszerű amerikai néger népmeséket. Vázsonyi Endre Rémusz bácsi és a Kisfiú o>£Í ludra KWsi Bjcsi mtsé i KT\r-Mi**t** egyik arra kérte, hogy patkolja meg a lovát, a másik, hogy faragjon új szárat a pipájához, a harmadik, hogy ajánljon gyógyfuvet kólika ellen — de arra, hogy meséljen, emberemlékezet óta nem kérte senki. — Hát ez meg hogy jutott az eszedbe? — vallatta Rémusz bácsi a Kisfiút. — Ki mondta, hogy én mesélni tudok? — Anya! — ismételte az öreg néger. Levette a szemüvegét, hunyorgatott. Valahová a távolba nézett, az ajtón keresztül, amelyet a Kisfiú nyitva felejtett. — Anya ... — mondta újra. — A kis Betty. — A kis Betty! — kiáltott fel a Kisfiú, és elnevette magát. — Kis Betty! Nagyon mulatságosnak találta, hogy Rémusz bácsi így nevezte Anyát. Eddig mindig csak így emlegette: „Betty asszony”, mint a többi néger, aki megfordult a tanyaházban. Az idegenek meg így szólították Anyát: „Aszszonyom”. a gyerekek pedig így: „Betty néni”. — Amikor én meséltem neki — mondta Rémusz bácsi —, akkor még mindenki így hívta: kis Betty. A Kisfiú persze mindig is tudta, hogy valaha régen Anya is gyerek volt, akkora, mint ő, sőt még kisebb is, és mindenképpen gyengébb, hiszen lány volt. De azért csak most képzelte el igazán, hogy milyen lehetett kiskorában. Hosszú, kibontott szőke haja volt, fehér vászonruhát viselt bizonyosan, és fűzős cipőt, olyant, mint ő. Az ajtó megcsikordult, amikor belépett a kunyhóba; és akkor ideállt a kis Betty, ugyanide, Rémusz bácsi elé, és megkérte, hogy meséljen neki. „Jó, mesélek — mondta Rémusz bácsi a kis Bettynek. — Ülj oda a székre.” — Jó, mesélek — mondta Rémusz bácsi a Kisfiúnak. — Ülj oda a székre. A Kisfiú felkapaszkodott a magas székre, a lábát lógázta. „Itt ült Anya is — gondolta. — Itt ült a kis Betty, éppúgy, mint én most, és lógázta a lábát.” azért is, mert valamikor a kis Bettynek mesélt. — Miről meséljek? — kérdezte Rémusz bácsi. — Valamiről — felelte a Kisfiú. Rémusz bácsi egy kicsit elgondolkozott. — Meséljek a rókáról meg a nyúlról? — kérdezte azután. — A róka megfogja a nyulat? — tudakolta óvatosan a Kisfiú. — Mert ha megfogja, akkor ne arról mesélj. — Hogy megfogja-e? — szólt Rémusz bácsi. — Az nem olyan bizonyos! — Persze — mondta a Kisfiú. — Mert a nyúl gyorsabban szalad a rókánál. — Az ám! Csakhogy a róka meg nagyon ravasz. — Hát mégis megfogja? — kérdezte a Kisfiú. — Mondtam már, hogy az nem olyan bizonyos. Mert van olyan nyúl, amelyik még a rókánál is okosabb. A Kisfiú hátradőlt a széken. — Arról mesélj — mondta. — Arról az okos nyúlról. — Meg a ravasz rókáról — tette hozzá Rémusz bácsi. — Meg a szurokbabáról. — Szurokbaba? — érdeklődött a Kisfiú. — Hát az micsoda? — Mindjárt megtudod — felelte Rémusz bácsi. — Figyelj csak! És akkor hirtelen úgy érezte, hogy nagyonnagyon szereti Anyát, nagyon-nagyon, és nem is egészen úgy, mint eddig: úgy szereti, mintha a kistestvére volna, kibontott, hosszú szőke hajjal, fehér vászonruhában, fűzős cipőben. És Rémusz bácsit is nagyon-nagyon szereti, azért is, mert mindjárt mesélni fog neki (már hozzá is készült, a szerszámot is letette a földre), és (nő 16)
