Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-13 / 33. szám

Jött utánam Lipka alezredes, akit akkor mindenki csak Koáatynak is­mert, hogy föl kell vinnem Milos Uhemak, a hurbanisták parancsno­kának egy levelet. Ahány német, annyi ördög volt köröttünk, de egyik társammal nekivágtam. Hatalmas hó volt, s így nem láthattam a gödröt, belezuhantam, összezúz­tam a lábam. Azóta kisebb-na­­gyobb megszakításokkal fáj a tér­dem, egy ortopédus most is injekci­ózza. Mostanában végképp nehe­zen járok, a kisagyam is fáj. Azt mondja, kedves, hogy nálunk lesz a három nemzedék találkozója? Lé­lekben ott leszek, ahogy az első nemzedék zöme is csak az emléke­zetben lehet ott. Potyogunk, már alig vagyunk. Bizony. Nagyokat lélegzik, a hőségre pa­naszkodik, esőhívogató szavak mormolása közben kémleli az abla­kot, az utcát. Amikor az okokat kutatom, miért állt a partizánok közé, mintha sebeket tépnék fel, pedig nem akartam ... Gavac ha nem gazseg gazsag az i f Mer* NAGY LASZL felvételi — Tudja ... — és újból a köny­­nyek. — Tudja, Gustav Gavacéknak vendéglőjük volt, nem volt föltűnő, hogy megfordulnak ott az emberek — kezdi a történetet, de érzem, kerülővel. Mély lélegzetet vesz. — Gavac mondta, te majd segítesz nekünk, ugye, Anna ? Én akkor már elszántam magam, rég elszántam magam .. . Tekintete a semmibe réved, s csak újabb kérdésemre csöppen vissza a valóságba. — Az első fegyverszállítmányt a téglagyárban osztottuk szét, de én már akkor megmondtam, fiúk, a természetem nem viseli el, hogy fegyverrel dolgozzam, adjatok más munkát. Pénzbeszerzö lettem, mert a felkeléshez pénz is kell, nem is kevés. Akkor raktárvezetőként dol­goztam Michera úr gyárában, a mai Chirana elődjében, ahol ifjú korom­ban kezdtem, s mert pénzes ember nem volt más a közelemben, csak a gyártulajdonos, hát egyik nap meg­kértem, fogadjon. Mert ugye a nép lényegében nem tudta, mi készül. Hogyan álltam volna neki a munká­soknak, hogy ötkoronánként, mert többet alig adhattak volna, össze­szedjem azt a rengeteg pénzt? Be­állítottam hát Frantisek Micherához és megmondtam neki: gyárigazga­tó úr, a fiúk a hegyekbe mentek és engem bíztak meg, hogy pénzt sze­rezzek. Féltem-e a megbízástól, nem tudom. A háborúban olyan mozzanatokat él át az ember, hogy egyszerűen megtanul nem félni. Micherától sem féltem, tudtam, hogy öntudatos cseh. Beszéltem neki a hurbanistákról, meg a céljuk­ról. Nem sokat teketóriázott, azt mondta, rendben, minden második héten átad nekem huszonötezer ko­ronát, s ha az épp esedékes idő­pontban nem lesz Túrán, menjek a bratislavai lakására ... Már nem él, meghalt... Hosszú, sejtelmes hallgatás. Ré­vedő tekintete ismét a semmiben keresi a fogódzókat, mintha látha­tatlan alakok sorakoznának szeme előtt, amelyekhez mélységes biza­lom köti. — Tudja, kedves, magának is is­mernie kellett volna Hja Danyielo­­vics Dibrovot — mondja fölragyogó szemmel. — Még otthon, a Szovjet­unióban vérdíjt tűztek ki a fejére a németek, mert megcsinálta, hogy bement a németekkel teli kocsmá­ba, s úgy jött ki, hogy a tányérja alatt cetlit hagyott: Halál a fasisz­tákra! — Dibrov. Itt is lejött a he­gyekből, megnézni, milyen a néme­tek fölszerelése. Uher után ö lett a hurbanisták parancsnoka igaz, ak­kor már II. Sztálin Partizánbrigád volt az egység neve. Október 12-én Milosék megtámadták az iskolában székelő német parancsnokságot, s megöltek negyvenhárom németet. Vérfürdő volt, borzalmas, de elke­rülhetetlen. Aztán hát Milos is meg­halt, egy fegyelmezetlenség követ­keztében. Tudomásunkra jutott, hogy Gasparék kocsmájában néme­tek szállásolták be magukat, s Mi­los úgy döntött, megnézi, hányán vannak, s ha lehetséges, gránáttal elintézi őket. A többieknek pa­rancsba adta, maradjanak, ő ismeri a terepet. A csűr felöl közelített, s nem is lett volna baj, ha egyik bajtársa nem közelíti meg mégis a kocsmát. Nyilván azért lopakodott a parancsnoka után, ha kell, besegít majd neki, de éppen ez lett a vesz­te. Észrevették a németek, lövöl­dözni kezdtek, és a harcban Milos is elesett. Huszonnyolc éves volt, nős, szép gyermekek apja. Anna Rohácková homlokára hulló haját igazítja a füléhez, aztán föle­meli a tekintetét. Rám néz. — Még mondanom kellene vala­mit, ugye? De olyan nehéz Olyan nehéz ... Apró szünetekkel beszél. Néha nógatni kell, csak pörgesse a szót, de szemmel láthatóan visszahúzó­dó, az a fajta ember, aki a múltbi csak azt tartja érdemtelinek, an elsősorban a többiekkel történt. — Milos halála után Jakubík Ar ton azt mondta: Az apa .eleset essenek a fiai is. És megtámadták Gasparéknál nyüzsgő németeke dehát ez nem támasztotta fel M lost. Aztán hát a vörös hadsere tisztje, Dibrov is elesett. Mindé ötödik évben eljön hozzánk Ludm la. a felesége, és együtt emlék« zünk. Hallgat. Amikor megkérem, rés: letezze a pénz- és anyagbeszerzé: bői adódó feladatait, óva int, hoc erről beszéljünk. Csak ül előtter mint Jeanne d'Arc, s azt mondc gatja: az igazság csak akkor győ ha kiállunk mellette. Aztán mii derült égből a villámcsapás, dörd a hangja. — Micherától van szó, meg forrófejűekről. A háború utáni ével ben bíróság elé állították, mint bu zsoát. Tudja, a partizánbrigádunl nak mintegy száznyolcvan tag volt, azoknak élelem, ruha, örvössé kellett, s ehhez pénz kellett. Mich« rának, ennek a nagyon finom, haz< ját szerető, művelt embernek vo És élt a lehetőségével is, hogy en bereket mentsen meg azzal, hoc papírokat adjon nekik, hogy az gyárában dolgoznak. Pecsételt < aláírt, vállalva a kockázatot. Brati: lávái lakásának pincéjében, aho\ többször levitt, hogy a kasznikb téli ruhát vigyek a fiúknak, nemeg szer találkoztam és beszélgette: Smidkével, mert őt is rejtegette. [ ha jól emlékszem, 1948-ban, áll: mosított gyárának második üzer bizottsága, mert az elsőt szélne eresztették, szóval volt gyárának ú donsült üzemi bizottsága azt p< rancsolta nekem, hogy Michera e len tanúskodjam. Nem voltam ha landó, elbocsájtottak. Michera cs< a mi brigádunknak több mint k lencszázezer koronát juttatott. Tue ja mekkora összeg volt az akkor? ! Anna Roháckovával Stará Turá egyik tömbházának második eme­leti szoba-konyhás lakásában be­szélgetek. A hetvenhét éves, magá­nyosan élő nö rendkívüli körültekin­téssel válaszol kérdéseimre, mint aki intellektualitása minden erejével arra figyel, hogy az igazat, csakis az igazat mondja a megtörténtekről, a visszavonhatatlanról, a magukat immáron mindörökre szépnek, ugyanakkor olthatatlan tűznek mu­tató dolgokról. Az életet megpecsé­telő, sorsformáló történetekről. — Tudja, kedves, nem mentem férjhez. Egyedül élek és mégsem, mert járnak hozzám a barátaim. Fiatalabbak, idősebbek . .. Harminc évig voltam nemzeti bizottsági kép­viselő, életemet, mondhatni, a tár­sadalmi posztoknak áldoztam. Mindebből ezek a kitüntetések ma­radtak, meg az emlékek. No és a betegség, az öregség. A könyvszekrényre mutat. Alsó sarkában vagy tucatnyi vörös és kék színű dobozocska, egymás he­­gyén-hátán, mindegyikben érem. Ilyen, olyan, amolyan. Aztán lehúny­­ja szemét, és könnyezik. Amikor újból kinyitja, rövid ideig nem néz a szemembe. Szipog, de nem telik sok időbe, és összeszedi magát. — A felkelés alatt sérültem meg. Nárcieban ilyen emlékművek jelzik, 1945. március 5-én a németek porig égették a települést.

Next

/
Thumbnails
Contents