Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-16 / 29. szám
„Nem az a fontos, hogy honnan Mottó: jöttél, hanem az, hogy hová mész." Kedves lányok, kedves fiúk! A mottót 21 éves olvasónk, R. Évi küldte be. S hogy miért éppen ezt a mondatot választotta? Levele elárulja! „Nagyon boldogtalan vagyok. Csalódtam a szüléimben. Pedig soha semmi bajom nem volt velük. Mindenről beszélgettünk, érdekelték őket a dolgaim, megbíztak bennem, és én sosem éltem vissza a bizalmukkal. Sosem kényszerítették rám az akaratukat, azt mondták, okos lány vagyok, tudom, mit csinálok. Engem mindenki irigyelt, és magam is azt hittem, hogy jó fej az apu meg az anyu. De fél éve pokol az életem. Mert bele mertem szeretni egy olyan fiúba, aki a szüleim szerint nem hozzám való. Ugyanis az egyik évfolyamtársammal járok, aki eredetileg géplakatos, tehát melós volt, de az egyéves bentlakásos középiskolában leérettségizett és most velem együtt gépészmérnöknek készül. Nagyon rendes srác, és a legjobban azt szeretem benne, hogy mindig is „melós" marad. Ez alatt azt értem, hogy nem komplikálja fölöslegesen a dolgokat, mindig tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy önmaga maradjon. Nem szégyelli a gyökereit, egyenes és őszinte, a „kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon" nem az ő életelve. Az évfolyamban mindenkinek segít, mert ő azokat a dolgokat, amiket mi elméletben veszünk, részben ismeri a gyakorlatból. Szóval nagyon szeretem, és minél tovább, annál inkább. Ez nem tetszik a szüleimnek. Szerintük sosem viszi semmire, ha ilyen marad — már pedig ilyen marad, ezt, úgy látszik, ők is látják —, és még engem is ki tudja, milyen kellemetlenségekbe sodorhat, mondják. Hirtelen megkérdőjelezik a szellemi képességeimet, pedig eddig okosnak tartottak. Persze, míg én is azt mondtam, amit ők, és úgy csináltam, ahogy azt ők is jónak látták! Csakhogy én már döntöttem. Nem szakítok a sráccal, és ezt már otthon is megmondtam. Nagy balhé volt, és azt a választ kaptam, hogy engem többet nem ismernek. Azután amikor rájöttek, hogy engem nem lehet zsarolni, más módszerekhez folyamodtak. Például meghívták őt hozzánk, és az apu mindenféle fenn költ vitát folytatott vele, hogy bebizonyítsa, mennyire gyenge vitapartner. Csakhogy ez sem sikerült neki. Most mindig puskaporos otthon a hangulat. Persze én azért remélem, hogy majd egyszer megszeretik Zolit hisz nem egy hasonló esetről hallottam már. Nem is ezért vagyok boldogtalan. Csak egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tudták magukat ennyi éven keresztül így megjátszani a szüleim. Azt hittem, vj^óban nekem akarnak jót és szeretnek, de most kisült, hogy tulajdonképpen mindig is önzők voltak. Most, hogy a jövendő vejükkel nem büszkélkedhetnek, már én sem vagyok az a jó kislány, mert már velem sem tehet dicsekedni. „Nem ilyen lovat akartam", mondta az apu. Hát erről van szó. Hogy ö milyet akart. Nem arról, hogy én kit szeretek, és engem ki szeret. De honnan is tudhatnák, mit érzek én, amikor talán nem is tudnak szeretni, csak az érdekeket nézik, és azon sopánkodnak, kit kaphattak volna értem, ha okosabb vagyok... Mert ez az én legnagyobb vétkem, hogy nem hagytam eladni magam..." Olvasmányaitokból szüléitek, nagyszüleitek elbeszéléseiből biztosan tudjátok, hogy azelőtt — s egyes országokban még ma is — csak ritkán fordult elő, hogy két különböző társadalmi rétegbe vagy osztályba tartozó fiatal összeházasodhatott volna. De ma léteznek-e még érdekkapcsolatok, érdekházasságok? R. Évit is ilyenbe akarnák belekényszeríteni a szülei? Voltatok már hozzá hasonló helyzetben ti is? Ismertek olyan fiatalokat, akiknek kapcsolata szerintetek érdekből jött össze? De: mi az, hogy érdek, mi az, hogy érdekkapcsolat? írjátok meg véleményeteket a Fiatalok Oldalára. Tudjátok, ez nagyon kíváncsi oldal!!!!!! ry* czCa-u/ Angelo — Angelo Helyszín az idei Lyra. Mindenki Romina Powert és AI Bánót várja, amikor megjelenik egy langaléta (mint később kiderül: 190 cm magas) ifjú, fekete napszemüveggel a szemén, sás- és szavannanövénymintás lenge szafari ingben. Egész lényéből, minden porcikájából árad, hogy a szép Itália szülötte. Persze a legbiztosabb támpont azért az a néhány olasz szó, ami itt-ott elhagyja az ajkát. És máris nem „tipikus" olasz — nem hadonászik, nem gesztikulál, nem beszél tele szájjal, hangosan, mint ez a legtöbb olasz filmben szokás. Csendesen vonul el a színpad előtt. Vagyok, aki vagyok. Ha más nem, ember. Egyszerűen, kis betűkkel. Nekem így is elég." Ezt sugallja derűs némasága, mozdulatai, a tempó, ahogy elhalad előttem. S akkor felébred bennem a „csakazértis". „Csakazértis" veled fogok beszélgetni, nem AI Banóékkal! Éljenek a sztárok árnyékában szorgoskodók! Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy a fekete, borzas hajú srác AI Banóék zenekarának tagja ... — Á, dehogy! — nevet a tolmácsnő. — Ő Angelo Baiguera. Harmincéves, Bresciában született. Kilencéves korától énekel, de csak két éve hivatásosan. Vagyis új csillag. De megsúgom, megy neki! — mondja, s máris fordul Angelo felé, hogy elújságolja neki tévedésemet. Az „Angyal" arckifejezésből ezt a választ olvasom ki: „Ugyan, hisz nincs a homlokomra írva, hogy ki vagyok. Meg különben is, ki vagyok én ..." De amikor megtudja, hogy annál inkább érdekel, minél inkább érdektelen, a „nagyokra" vadászó kollégák számára, nagyon boldog lesz. S attól a perctől kezdve létezik köztünk valamiféle egyezség. A „kezdők" egyezsége. — Tudod, csak két éve énekelek igazán. Azelőtt hosszú évekig Trieszt színeiben röplabdáztam. A sport volt az életem. Önuralomra tanított, arra, hogy legyőzzem önző megnyilvánulásaimat. Ma a zene az életem, az önkifejezésem eszköze. — És a sport? Már teljesen felhagytál vele? — Igen. De nem hiányzik. Képzelj csak el egy kétórás rockkoncertet. Bizony felér egy komoly sportteljesítménnyel! — Hát te rockot játszol? Olaszországban, a melodikus, lágy zene hazájában, hogy lehet ezzel sikered? — A fiatalok szeretik. Biztosan tetszik nekik a zeném, máskülönben nem játszanánk olyan óriási közönség előtt. Meg mehetnének máshová is. Van választék, nem kell éppen Angelo ... Otthon eddig két hanglemezem jelent meg. Külföldön még nem igen voltam, csak Jugoszláviában, Máltán és most itt, nálatok. — Otthon együttese van. Járják az országot, ezt nagyon szívesen teszi. Mert szereti a hazáját. Hívták már külföldre, de nem ment. — Tudod, én olasz vagyok. Még ha csendes is, nem hadonászó — mondja huncutul nevetve. S így győződöm meg arról, hogy az elején, jól tippeltem, mikor arra gondoltam, hogy szerény, közvetlen, s nem kedveli a pózokat. Na meg arról, amit már régen hiszek, de mégis mindig jó. ha újfent bebizonyosodik: hogy sokszor szó nélkül is megérthető valaki. Ha őszinte, nyitott, s ha nyílt lélekre talál. (Izs) Kedves szünidőző lányok és fiúk! Azok között, akik bekapcsolódnak vitánkba (lásd R. Évi levele), Angelo-óriásplakátot és nagylemezt sorsolunk ki!!! (nő 17)
