Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-07-16 / 29. szám

Amikor a Mongol Népköztársaságban jártamkor meghívást kaptam a főváros közelében lévő íjászsportpálya megtekintésére, nem hittem volna, hogy ilyen nagyszerű élményben lesz részem. Itt került ugyanis sor a Nádamre, a mongolok hagyományos sportünnepélyére, amelyet minden esztendőben az 1921-es népi forradalom emlékére rendeznek meg. A sportünnepély három vetélkedőből áll: birkózásból, lovaglásból és íjlövészetbőt.

Káprázatos látványt nyújt már maga a felvonulás is, amelyen a sportolók testhez álló selyem öltözékben és hosszú szárú, puha bőrcsizmában jelennek meg. A lovaglás a mongolok legrégibb sportja, amely életvitelük szoros tartozéka volt. A végeláthatatlan sztyeppéken ló nélkül egykor szinte lehetetlen volt a mozgás. A birkózás az erőt testesítette és testesíti meg, leglátványosabb azonban az íjászat, amelyet a feljegyzések szerint a tizenegyedik század óta űznek rendszerese a mongolok. Férfiak—nők egyaránt.

A Túl folyó völgyében létesített íjászpálya olyan volt messziről, a délbe (régi népviseletbe) öltözött szurkolók sokaságától, mint a tarka virágos rét. Érkeztünkkor a legérdekesebb sportszám, a női íjászverseny vette kezdetét. A versenybírák és segédjeik — valamennyien népviseletben, akárcsak a versenyzők — már a rajtvonalnál álltak. A versenyzők kezében tizenkét-tizenkét nyíl. Amikor megfeszültek a íjak, énekszó hangzott fel: „Úchaj. bravó", a közönség a verseny kezdetét dallal köszöntötte, amely egyre vidámabban szólt, ha a nyíl célba ért, és csalódottságot fejezve ki elhakult, ha a nyíl mellé repült a célnak, nem talált.

Látni az ügyesen mozgó, csinos mongol nőket, akik mesterei az íjnak, és hallani a kedves népi dallamot, a család, a barátok, az ismerősök, a szurkolók lelkes buzdítását, örömkiáltásait, ha versenyzőjük, nyila célba ért... Felejthetetlen élmény.

Idősebb nő magyarázott valamit egy fiatalabbnak. Flallgattam őket: az idősebb (az egykori kiváló íjász) tanácsokat osztogatott lányának. Tőlük tudtam meg, hogy az íj 180 centiméter hosszú, elejét népi motívumok díszítik, hogy szerencsét hozzon a versenyzőnek. Persze azért, hogy szerencséje legyen, neki is sokat kell hozzátennie, tehetségét, tudását. Míg az íjász a rajtvonalhoz áll, rengeteget kell gyakorolnia, hogy pontosan vízszintes helyzetbe tudja emelni az íját és pontosan tudja bemérni a célt, a három sorban elhelyezett aprócska hengereket, amelyekbe bele kell találni, azután villámgyorsan, merőlegesen kilőni a nyilat. Mert ezen múlik az eredményes találat.

— A monogolok tulajdonképpen együtt nőnek az íjjal — búcsúzott barátságos kézfogással a kedves mongol aszszony — és csak akkor teszik le, amikor már reszketni kezd a kezük.

Vidám népünnepély követte a versenyt, most sem hiányzott a dal, a jókedv, a szívélyesség. Már esteledett, amikor véget ért a Nádam és a résztvevők hazafelé vették útjukat. Az utcai lámpák fényében meg-megcsillantak a déliek pompás színei: az égszínkék, amely az emberség és a hazafiasság szimbóluma, a piros, az öröm színe, és az arany, a szeretet jele. Azé az erőé, amely minden rossz felett győzedelmeskedik.

írta és fényképezte:

DR. MILAN PIOVARCI