Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-09 / 28. szám
Köpözsi István felvétele elsősorban lányoknak Sorra érkeznek olvasóink levelei saját életük keserű tapasztalatairól, ballépéseikről, jó tanácsokat is osztogatva. Ezekből köziünk most két részletet. S folytatjuk sorukat a következő számunkban. Minden érdekes leírásnak, elbeszélésnek, véleménynek, kérdésnek helyet adunk! Várjuk olvasóink további leveleit a szerkesztőség POSTÁZHATÓ-E A SZERETET? „Három gyermekem van. A fiam kilencéves, a nagyobbik lányom szeptemberben kezdi az iskolát a kisebbik még csak óvodás. A férjem két évvel ezelőtt elhagyott bennünket Csak úgy, egyik napról a másikra eltűnt Azóta nem is láttuk. Nem jött egyszer se felénk, pedig én nem tiltottam, nem akadályoztam meg abban, hogy legalább a gyerekeit megnézze. A címét sem hagyta meg, ha hivatal nem volna a világon, azt sem tudnánk hol él, él-e egyáltalán. Ötödik éve voltam otthon gyermekgondozási szabadságon. a harmadik gyerekünk tízhónapos csecsemő volt amikor lelépett a férjem. A lakásból ki kellett költöznünk. Három gyerekemmel hazaköltöztem a szüléimhez. Beteg, rokkantsági nyugdíjon élő és állandó ápolásra szoruló édesapám, a betegápolásba és a munkába járásban belefáradt csaknem hatvanéves édesanyám és kamasz húgom mellé. Itt élek negyedik éve egy szobában a gyerekeimmel (a másik szobát a szüleim lakják, a félszoba a húgomé). Szövetkezeti lakásra még négy évvel ezelőtt beadtam az igénylésem, de a városkánkban jelenleg szünetel az építkezés, így engem hat-hét évnyi várakozási idővel vigasztaltak. Ebből szűkén számítva is legalább még két érv hátra van, hogy végre emberséges körülmények között lakhassak a gyerekeimmel. Már lassan ez az álom is kikopik magányos éjszakáimból. A többi bajomat a pénztelenséget az örökös fáradtságot, az időhiányt mióta munkába is járok, meg az egyedüllét átkát nem is sorolom. Mert nem panaszkodni akartam. Csak azt szerettem volna megkérdezni az „egy varázsszót" ismerő asszonytársamtól, hogy ugyan miért gondolja. lesz képes arra, hogy a saját lábán megálljon. Mert rosszul neveltem, tudom. Sokat foglalkozom a gondolattal, hogy rossz anya vagyok. S a gyerekeim élete, ha nehéz és össze-vissza lesz, mint az enyém, ha tönkremegy, annak én leszek az oka. A saját bajomat a neveltetésem hibáit továbbörökítettem a gyerekeim életébe. Nyomasztó a gondolat de tehetetlen vagyok. Ha visszatekintek az elmúlt tizenöt évre, sőt a magam kamaszkorára, végül mindig oda lyukadok ki, hogy feloldozom magam: nem volt soha más választásom. Ha boldog ember tennék — ezt olyan szépen el tudom képzelni — akkor én is tudnám nagyon racionálisan nevelni a gyerekeimet De nem vagyok boldog ember. Soha nem éltem gyerekkoromban és fiatalságomban teljes családban. Az apám nevelt egyedül, aztán meg a diákotthonok. Az anyámat kora gyermekéveimben elvesztettem. Azt hittem korábban, hogy azért nem boldogultam én egyik házasságomban sem, mert nem láttam otthon arra példát hogyan kell tűrni, megbocsájtani a másiknak és megbékélni. Most már látom, nemcsak a türelem hiányzott Asszonyok elmúlt házasságaikról Kérdem én. lehet-e az Hyen apát szeretni?! Mi értelme volna arra buzdítanom a gyerekeimet nekem magamnak azon fáradozni, hogy szeressék őt. ha ő nemcsak nem igényli a szeretetet a családjától, hanem megszökött előle, vagy a felelősség, a család eltartásával, nevelésével járó gondok elől. Háromszobás szolgálati lakásban laktunk. A férjem kapta a munkahelyétől. Szépen berendeztük, a szülők segítségévet és kölcsönből persze. A férjem sokat dolgozott, késő éjszakáig és szombaton is sokszor. Személyautón volt sofőr egy vállalatnál, s nekem azt mondta ilyenkor, hogy szolgálati útra megy, meg hogy sokáig elbeszélgettek, elmulatoztak a vezetők a találkozón. Mindenki tudta a környezetemben, hogy egészen másutt volt, csak én nem. Nekem elég volt a bajom akkoriban. Három apró gyerek mellől ki se látszottam a sok pelenka, vasalnivaló és mosat/an edény mögül. Esténként már alig vonszoltam magam, sokszor ruhástól elaludtam a gyerekek mellett Hogy őt lestem volna, hány órakor, milyen állapotban jön meg éjszakánként az ilyesmire már végképp nem maradt erőm. hogy az apát hogy minden apát lehet, sőt kell is szeretni. „Még ha az rablógyilkos is." Miért, csak azért, mert egyszer talán véletlenül, gyermeket nemzett ? Ennyi elég a szeretet megfonásához is vajon ? Harmincéves vagyok. Négy éve nem láttam az uramat, a gyerekeim se. A kisebbik lányom tízhónapos volt, amikor utoljára láthatta őt Azóta csak a pénzt kapjuk, azt sem tőle, hanem a hivataltól. S arról idáig még nem hallottam, hogy a hivatalok szeretet postázására is vállalkoznának." MA MÁR NEM ADNÁM FEL „Ha arra gondotok, hogy két gyerekem van — egy kamasz fiam és egy nyolcéves lányom —, hogy két házasság és két válás van mögöttem, s én úgy érzem, nem is éltem még, elfog a keserűség. Miben reménykedhetnék még így összetörve, teli lelki sebbel, kiábránduNa negyvenöt éves korom után ?! Van egy trehány fiam, aki. tudom, egy életen át a nyakamon lesz, mert élhetetlen, mert lusta, mert soha nem belőlem. Hiányzott a minta is a családról, hogy miként élhet együtt a mindennapokban egy férfi és egy nő, s aztán a gyerekek. Szerelmes voltam mindkétszer, s azt hittem, ez elég. Mert arra se tanított senki, arra sem láttam példát, hogy mi más is kell még, milyen jellembeli vonások a jó házassághoz. Melyek azok a tulajdonságok, amelyek alakulhatnak, változhatnak az évek során, s azok, amelyek kiirthatatlanok a legkedvezőbb körülmények között is. Az első házasságomból még könnyen kiléptem. Még fiatal voltam, huszonkilenc éves. Nem ment hát odahagytam. Most már úgy látom, hogy a házasság kudarcával — akárki is a hibás — és a válással annyi sebet összeszed az ember, hogy szinte lehetetlen egy jó új házasságot kezdenie. Mert az ember bele van veszve a fájdalmába, a keserűségbe, a sértődöttségébe is és nem lát nem hall normálisan. A második férjem hozzám hasonlóan sérült ember volt Ivott kicsit már a kezdeteknél is, de én abban bíztam, hogy elmúlik, ha ketten összefogunk és rendezünk mindent magunk körül. Eszembe sem jutott hogy egy második házasságot is el lehet rontani. Pedig el lehet. És lehet hogy könnyebben, mint az elsőt A második házasságomat már nem engedtem olyan könnyen. Pedig alkoholista volt a férjem (ma is az). Ha az elsőbe annyi erőmet és időmet fektettem volna, mint ebbe, azt talán meg lehetett volna menteni. A mai eszemmel pedig még a második férjemtől se válnék el. Nem adnám fel a küzdelmet már magammal szemben sem. Addig hordanám a férjemet orvostól orvosig, kezelésről kezelésre, míg csak ki nem gyógyulna. Mert mi lett a válásunk eredménye ? A férjemből lecsúszott perifériára szorult ember lett aki teljesen elhanyagolja magát és a képességeit. Én meg magányos, megfáradt asszony vagyok negyvenöt éves koromra, aki egyedül fekszik és egyedül kel, a nap huszonnégy órájában csak a gondjai vannak vele, hogy mi lesz a fiúból és mi lesz a lánnyal, hogy hiányzik az apa, aki a kamasz vadságait mederbe terelné, s amivel szemben én tehetetlen és erőtlen vagyok, hogy megint nem fér bele a napomba annyi elintéznivaló, amennyit sürgősen el kéne intézni, hogy még csak hónap közepe van és már alig van pénz, hogy egyre több fogy ekkora gyerekekre, és nekem egyre kevesebb az erőm pénzt keresni satöbbi, satöbbi. És a gyerekeim reggel és este folyvást ezt a megfáradt, gondokkal küzdő, szomorú, ingerült anyát látják. És én egyre jobban félek, mert mi lesz, ha a gyerekeimnek nemcsak a gyerekkorát rontom el, hanem a későbbit is. A rámnehezedő felelősség egyre jobban nyomaszt De nem tudok más lenni. Nem tudok önfeledt, vidám anyának látszani, mikor nem vagyok az " (nőid)
