Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-06-25 / 26. szám
Soóky László Gergő vitéz Ingoványországban A kárókatonák — Hallom Tarisznyás, azt kiabálja, hogy bívic, bivic. Bizony, ott csapongott saját nevét kiabálva Ingoványország és Rétország határán a bíbic. JANIGA JÓZSEF rajza — Nézd csak, Tarisznyás — rikkantotta Gergő vitéz —, mennyi fekete madár! — Ők a kárókatonák, egykomám, de vannak vidékek, ahol kormoránnak is nevezik őket. Szeretnél velük beszélgetni? — Már hogyne szeretnék Tarisznyás! Hogyan kérdezhetsz ilyeneket? — Hé, kárókatonák, hé! — kiáltottam. De a kárókatonák olyan hangosan zsivajogtak, hogy nem hallották meg a kiáltozásomat. Újra kellett kezdeni a kiáltozást, de most már Gergő vitéz is segített: — Hé, kárókatonák, héé! Erre aztán az én kárókatona komám felénk irányította röptét, s amint a ladik orrára leszállt, éppen hogy csak le nem söpörte onnan Gergő vitézt. — Szerbusz, Tarisznyás! Régóta kiáltoztok? — Csak az előbb kezdtük, egykomám. — Ki ez a legényke, akit elhoztál Ingoványországba ? — Ö az én legkisebbik keresztfiam, Gergő vitéz. — Szerbusz, Gergő vitéz! Tudod csak az előbb érkeztünk meg a déli Lápországból, s most osztozkodunk a fészkelöhelyeken, azért olyan nagy a zsivaj a száraz ágú fűzfa körül. — Nincs semmi baj, kárókatona, eddig úgyis csendben voltunk, jólesett egy kis kiáltozás. Az előbb már megismerkedtem a piros hasú békával, a vízisiklóval, sárszalonkával, s most örülök, hogy téged is megismertelek. — Látod, Gergő vitéz, mi ugyan Ingoványországban élünk, de igazából mégis Vízország lakói vagyunk. — Ez meg hogyan lehet, kárókatona ? — Úgy, Gergő vitéz, hogy mi mindig száraz fákra rakjuk a fészkünket. Azelőtt Vízország partján is voltak ilyen száraz fák, de az ember már mind kivágta őket. Manapság Vízország környékén nincs ilyen biztonságos fészkelöhely, ezért költöztünk át ide, Ingoványországba, élelemért pedig mindig átrepülünk Vízországba. — Ti vízzel táplálkoztok, kárókatona? — Ó, dehogy, Gergő vitéz, nem, nem. Apró halakkal táplálkozunk, halak pedig csak Vízországban laknak. — És amikor a fiókáitok kikelnek, hogyan tápláljátok őket? — Vízországban telifogjuk a begyünket apró halakkal, aztán visszarepülünk a fészkünkhöz, s a fiaink a begyünkből kikapkodják a halakat. — Ez bizony nagyon érdekes lehet, kárókatona. — Érdekes, Gergő vitéz, és nagyon fárasztó. De gyere el újra június közepén, magad is megláthatod! — mondta a kárókatona, azzal elrepült zsivajgó társai közé, mi pedig elmondtuk a kárókatonaverset, amit éppen akkor találtunk ki: Száraz ágon gyászvitéz: aki nem is katona, inkább csak amolyan obsitos, ő a kárókatona. Csőre sárgás, szeme piros, a tolla meg éjszínű, irigylik őt a halászok, hisz mellette ők mind kontárok, bizony így van, kontárok. Amikor befejeztük a verset, Gergő vitéz még mindig integetett a kárókatona után. — Tarisznyás, ugye eljövünk június közepén! — Eljövünk, Gergő vitéz, már hogyne jönnénk el! De hallgasd csak, valaki a saját nevét kiáltozza. Dénes György Találkozás a vízilóval Az állatkertben jártam s ott láttam százféle állatot. Oroszlánt, tigrist, keselyűt, farkast, zebrát, púpostevét, a dagványban pár vaddisznót, hét zergét, s vagy kilenc mekegőt, melynek becses neve: kecske. Itt van — mondtam — a füvecske. Volt pávián is, mogyorót rágcsált és sűrűn pislogott, a ravasz róka unatkozott, s a hiéna köröket rótt, szűk volt a ketrece nagyon, csak kajtatott hallgatagon. Ám a víziló, a víziló oly rusnya volt, hogy megijedtem, ijedtemben nagyokat nyeltem és torkomon akadt a szó. Hevert a sáros medencében s ahogy kitátotta száját, meghátráltam hirtelenében és kiböktem: a kutya fáját! Olyan szája volt, mint egy kapu, az -agyara tán negyedméter, s én körülnéztem, hol van apu, mert azt hittem, a szörnyű fogak elkapnak s összemppantanak. De jött apu és átölelte váltam, s azt mondta: lám, a víziló! Most már bátrabban megcsodáltam, milyen csúf volt, nincs arra szó, egész lénye borzongató. Négy lába mint a betonoszlop tartotta a hatalmas testet, melynél talán nincs állat restebb, a teknőcnél lomhábban mozgott. Nagy pofája csupa dudor volt, szeme, orra is csúf nagyon, néha szimmantott, szimatolt, bugyborékolt a víz körötte, mozdult óriás állkapcája, fején két kis füle vágott mindkettőnknek szép haptákot nevetséges volt, hiába, eltolta, aki megformálta. Apu is azt mondta, hogy ronda, s hozzátette, van vagy hat tonna, mint egy mozdony tolat, prüszög, gyere, fiam, mert szédülök. Odébb is álltunk, s kissé bántam, hogy a behemót vízilovat végű! le nem fotografáltam.
