Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-06-25 / 26. szám

Soóky László Gergő vitéz Ingoványországban A kárókatonák — Hallom Tarisznyás, azt kiabálja, hogy bívic, bivic. Bizony, ott csapongott saját nevét kiabálva Ingoványország és Rétország határán a bíbic. JANIGA JÓZSEF rajza — Nézd csak, Tarisznyás — rikkan­totta Gergő vitéz —, mennyi fekete madár! — Ők a kárókatonák, egykomám, de vannak vidékek, ahol kormoránnak is nevezik őket. Szeretnél velük beszélget­ni? — Már hogyne szeretnék Tarisznyás! Hogyan kérdezhetsz ilyeneket? — Hé, kárókatonák, hé! — kiáltot­tam. De a kárókatonák olyan hangosan zsivajogtak, hogy nem hallották meg a kiáltozásomat. Újra kellett kezdeni a kiáltozást, de most már Gergő vitéz is segített: — Hé, kárókatonák, héé! Erre aztán az én kárókatona komám felénk irányította röptét, s amint a ladik orrára leszállt, éppen hogy csak le nem söpörte onnan Gergő vitézt. — Szerbusz, Tarisznyás! Régóta kiál­toztok? — Csak az előbb kezdtük, egyko­mám. — Ki ez a legényke, akit elhoztál Ingoványországba ? — Ö az én legkisebbik keresztfiam, Gergő vitéz. — Szerbusz, Gergő vitéz! Tudod csak az előbb érkeztünk meg a déli Lápor­szágból, s most osztozkodunk a fészke­löhelyeken, azért olyan nagy a zsivaj a száraz ágú fűzfa körül. — Nincs semmi baj, kárókatona, ed­dig úgyis csendben voltunk, jólesett egy kis kiáltozás. Az előbb már megismer­kedtem a piros hasú békával, a vízisik­lóval, sárszalonkával, s most örülök, hogy téged is megismertelek. — Látod, Gergő vitéz, mi ugyan Ingo­ványországban élünk, de igazából még­is Vízország lakói vagyunk. — Ez meg hogyan lehet, kárókatona ? — Úgy, Gergő vitéz, hogy mi mindig száraz fákra rakjuk a fészkünket. Aze­lőtt Vízország partján is voltak ilyen száraz fák, de az ember már mind kivágta őket. Manapság Vízország kör­nyékén nincs ilyen biztonságos fészke­­löhely, ezért költöztünk át ide, Ingovány­országba, élelemért pedig mindig át­repülünk Vízországba. — Ti vízzel táplálkoztok, kárókatona? — Ó, dehogy, Gergő vitéz, nem, nem. Apró halakkal táplálkozunk, halak pedig csak Vízországban laknak. — És amikor a fiókáitok kikelnek, ho­gyan tápláljátok őket? — Vízországban telifogjuk a begyün­ket apró halakkal, aztán visszarepülünk a fészkünkhöz, s a fiaink a begyünkből kikapkodják a halakat. — Ez bizony nagyon érdekes lehet, kárókatona. — Érdekes, Gergő vitéz, és nagyon fárasztó. De gyere el újra június köze­pén, magad is megláthatod! — mondta a kárókatona, azzal elrepült zsivajgó társai közé, mi pedig elmondtuk a káró­katonaverset, amit éppen akkor talál­tunk ki: Száraz ágon gyászvitéz: aki nem is katona, inkább csak amolyan obsitos, ő a kárókatona. Csőre sárgás, szeme piros, a tolla meg éjszínű, irigylik őt a halászok, hisz mellette ők mind kontárok, bizony így van, kontárok. Amikor befejeztük a verset, Gergő vitéz még mindig integetett a kárókatona után. — Tarisznyás, ugye eljövünk június közepén! — Eljövünk, Gergő vitéz, már hogyne jönnénk el! De hallgasd csak, valaki a saját nevét kiáltozza. Dénes György Találkozás a vízilóval Az állatkertben jártam s ott láttam százféle állatot. Oroszlánt, tigrist, keselyűt, farkast, zebrát, púpostevét, a dagványban pár vaddisznót, hét zergét, s vagy kilenc mekegőt, melynek becses neve: kecske. Itt van — mondtam — a füvecske. Volt pávián is, mogyorót rágcsált és sűrűn pislogott, a ravasz róka unatkozott, s a hiéna köröket rótt, szűk volt a ketrece nagyon, csak kajtatott hallgatagon. Ám a víziló, a víziló oly rusnya volt, hogy megijedtem, ijedtemben nagyokat nyeltem és torkomon akadt a szó. Hevert a sáros medencében s ahogy kitátotta száját, meghátráltam hirtelenében és kiböktem: a kutya fáját! Olyan szája volt, mint egy kapu, az -agyara tán negyedméter, s én körülnéztem, hol van apu, mert azt hittem, a szörnyű fogak elkapnak s összemppantanak. De jött apu és átölelte váltam, s azt mondta: lám, a víziló! Most már bátrabban megcsodáltam, milyen csúf volt, nincs arra szó, egész lénye borzongató. Négy lába mint a betonoszlop tartotta a hatalmas testet, melynél talán nincs állat restebb, a teknőcnél lomhábban mozgott. Nagy pofája csupa dudor volt, szeme, orra is csúf nagyon, néha szimmantott, szimatolt, bugyborékolt a víz körötte, mozdult óriás állkapcája, fején két kis füle vágott mindkettőnknek szép haptákot nevetséges volt, hiába, eltolta, aki megformálta. Apu is azt mondta, hogy ronda, s hozzátette, van vagy hat tonna, mint egy mozdony tolat, prüszög, gyere, fiam, mert szédülök. Odébb is álltunk, s kissé bántam, hogy a behemót vízilovat végű! le nem fotografáltam.

Next

/
Thumbnails
Contents