Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-28 / 22. szám
semleges Ausztria fővárosában rendezték meg a VI. Világifjúsági Találkozót. Az ünnepélyes megnyitóra július 26-án a Wienerstadionban került sor. A fesztiválra 18 ezer küldött érkezett. Öt kontinens randevúja volt ez a vén Dunánál. Johann Strauss felejthetetlen melódiája a Wiener Wallzer fiatal és idős sziveket pezsdített meg, s táncra hívott a hatalmas Prater-stadionban. Voltak olyanok is, akik meg akarták zavarni az ifjúság egységét ezen a fesztiválon, de az osztrák főváros lakóinak érdeklődését és rokonszenvét ugyanúgy nem tudták megtörni, mint a küldöttek véleményét. A béke és barátság eszméje újabb fiatalokat hódított meg Bécsben. Helsinki, 1962. „Észak Velencéjébe", az ezer tó országába, a finn fővárosba 137 országból 18 ezer fiatal érkezett. A találkozó július 29-e és augusztus 8-a között zajlott le. Ugyanúgy, mint a többi fesztiválokon, itt is gazdag program várta a résztvevőket. A megnyitó ünnepségre az olimpiai stadionban került sor. A Vili. Világifjúsági Találkozó legismertebb személyisége a világűr küldötte volt. Helsinkiben ostromgyűrübe fogták Jurij Gagarint, a világ első űrhajósát, aki sajtókonferencián válaszolt az újságírók kérdéseire. — Lesz-e VIT a világűrben? — tette fel a kérdést a szovjet űrhajósnak egy kubai újságíró. — Lehetséges e, hogy a XXV. vagy a XXX. VIT a világűrben lesz? Nagy derültség fogadta a fantasztikusnak tűnő kérdést, de Gagarin megfontoltan válaszolt : — A dolog technikailag lehetséges, de akkor már „világűr-fesztiválnak" kell nevezni, és minden nemzetnek nagy gonddal kell kiválogatnia a küldötteket. És még egy érdekesség Helsinkiből. Fajra, nemre és világnézeti különbségre való tekintet nélkül a fesztivál résztvevői egységesen foglaltak állást abban, hogy a Vili. Világifjúsági Találkozó legszebb küldötte a 15 esztendős kubai diáklány, Berta Jero. Eme véleményüknek nem késlekedtek hangot is adni, és fényes, pazar ünnepség keretében koronázták Miss Festivállá. Szófia, 1968. A kilencedik fesztivál megrendezésére Bulgáriában került sor. Aki eddig némi figyelemmel kísérte a világifjúsági találkozók történetét, könnyen rájön arra, hogy két, illetve háromévenként került sor e nagy eseményre. Nos, a helsinki és a szófiai találkozó között hat esztendő telt el. E hosszú szünetre a VIT-ek történetében azért került sor, mert a Nemzetközi Előkészítő Bizottság Helsinki után Algírban szerette volna megrendezni a VIT-et, de az algériai államcsíny megakadályozta a fesztivál megtartását. Ezután Ghana lett volna a VIT színhelye, azonban itt is politikai események hiúsították meg a találkozót. Sokan már kongatták a vészharangot. A fesztivál ellenségei úgy vélték, a fesztiválok lángja végleg kihúnyt. Reményeiket a szófiai Világifjúsági és Diáktalálkozó sikere meghiúsította. A VIT résztvevői politikai gyűléseiken hitet tettek a világbéke, a haladás mellett. A találkozón 20 ezer küldött hallgatta 138 ország képviseletében az akkori ENSZ- főtitkárnak, U-Thantnak az üzenetét, amelynek aktualitását főleg az adta, hogy ekkor már folyt az Amerikai Egyesült Államok vietnami háborúja. A fesztivál valamennyi résztvevője elítélte a terrorbombázásokat, szolidaritásáról biztosította a hős vietnami népet. A bolgár fővárosban számos tiltakozó gyűlésre került sor. Szófiában rendezték meg a lányok bálját is, ahol az első díjat a csodaszép Branimira Antonova nyerte. Úgy hírlik, hogy már azon a bálestén tucatnyi kérője akadt, de Branimira elhárította magától az ajánlatokat, mivel ő még akkor csupán 17 éves diáklány volt. Berlin, 1973. Berlin 1973-ban másodszor adott otthont a fesztiválnak. Az NDK fővárosa huszonkét év után újabb világifjúsági találkozóra készült fel. Huszonkét esztendő alatt nagyon megváltozott a város. A VIT küldötteit új Berlin köszöntötte. Új lakótelepek végtelen sora, Berlin új városközpontja, tizenkét színház, sok mozi, hangulatos éttermek kínáltak kellemes esti szórakozást. A megváltozott város, a jövőt idéző Berlin 1973-ban már mást jelentett a találkozó résztvevőinek, mint 1951-ben. Bizonyságot a szocializmus építésének sikereiről, a szocialista alkotómunka eredményességéről. A jubileumi VIT műsora emlékezetessé vált minden résztvevő számára. A nemzetközi kiállításokkal, különböző kulturális rendezvényekkel, szolidaritási akciókkal egy időben a különféle sporttalálkozók színesítették a berlini VIT-et. A küldöttek azzal búcsúztak: „Hasta la vista en La Habana" — a viszontlátásra Havannában. Havanna, 1978. 145 ország sok-sok ezer fiatalja vett részt a legutóbbi világifjúsági találkozón a szabadság szigetének fővárosában. Havannában. Ha megkérdezik a résztvevőket, vajon mi volt az egyik legnagyobb élményük Kubában, a XI. VIT-en, alighanem egyöntetű lesz a válasz: a zene és a tánc, a mindent elsöprő kameválhangulat, az esték, amikor is a fáradhatatlan házigazdák végigtáncolták a híres havannai tengerparti sétányt, avagy a záróünnepség színpompás — mozgalmas — dallamos kavalkádja. Havannában VIT napjaiban egyszerűen nem lehetett aludni. Tudatában volt ennek küldöttségünk minden tagja. Aktívan részt vettek a vitaközpontok minden egyes ülésén, a nagygyűléseken, a nemzeti gálaesteken, a kulturális fellépéseken, a kétoldalú baráti találkozókon, de nem is sorolom tovább, hogy mi minden fért bele abba a 14 napba, ameddig a csehszlovák ifjúság küldöttsége Havannában tartózkodott. Amikor hazatértem Kubából, többen megkérdezték tőlem, hogy a következő VIT hol lesz? Igaz, hogy akkor, Havannában még nem döntöttek e fontos találkozó színhelyéről, de mindenki Moszkvára szavazott. Annak az országnak a fővárosára, amely már egyszer helyet adott a világ ifjúságának, hogy a béke, a barátság és a szolidaritás jegyében találkozzon. Annak az országnak a fővárosa várja most a béke küldötteit, mely legtöbbet tett azért, hogy Európában már 40 éve béke honol. Moszkva a XII. VIT városa 1985-ben. Itt lesz július 28-tól augusztus 5-ig a világ haladó ifjúságának hatalmas seregszemléje. CSIKMÁK IMRE Felvételek: a szerző (2), valamint archív Unokáink emlékkönyvébe Találkoztam a Szovjetunió hősével, Alexej Mereszjewel 1959 nyarán történt. Akkor a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Bfeclavi Járási Bizottságán dolgoztam mint a pionírszervezetekkel foglalkozó titkár, és éppen plenáris ülést tartottunk. Az ülésen kb. 30 fiatal vett részt, amikor a terembe lélekszakadva futott be a helyi határállomás pénzügyőrségének egyik tagja, és megkérdezett bennünket, hogy akarunk-e beszélgetni Mereszjewel, a Szovjetunió Hősével, aki a Bécsből Moszkvába tartó vonat utasa, és ez a vonat 3 óra hosszig Breclavban áll. Mi nagy meglepetésünkben csak néztük egymást, de mivel az idő gyorsan múlik, cselekedni kellett. Szerencsére az épület, ahol üléseztünk, 200—300 méterre volt a vasúttól. Fűtött bennünket a kíváncsiság, hogy megláthassuk a hős pilótát, aki a Nagy Honvédő Háborúban elveszítette mindkét lábát és most mégis utazik, sőt talán közénk is hajlandó eljönni. Elsőnek Michal Mráka, a CSISZ JB ipari titkára eszmélt fel és rögtön szólt nekem, hogy gyorsan menjek a Járási Pártbizottság sofőrjével Mereszjev elvtársért, mert sürgősen kell intézkedni. A sofőrünk, Stépan KuCera szintén hadirokkant volt, a háborúban elveszítette a jobb lábát, ezért az autó kézi irányításra volt átszerelve. így nemcsak az én szívem vert hevesen, hanem az övé is, hiszen a sorstársát látta Mereszjevben. Az állomásra érve a vámtiszt megmutatta, hogy a bécsi gyors melyik kupéjában ül Mereszjev elvtárs. El sem tudják képzelni, hogy mit éreztem, amikor a szovjet delegáció tagjait megláttam. Gyorsan átismételtem magamban oroszul a köszöntést és a meghívást, persze amikor odaértem hozzájuk, a nagy izgalomtól alig tudtam kinyögni azt a pár szót, mellyel meghívtam Mereszjev elvtársat a beszélgetésre. Én, ismerve Mereszjev történetét, segíteni akartam neki a kiszállásnál, ugyanis a vonat az ellenőrzés miatt már a sínek között volt, és ott bizony maga-A nagyapját Negyven éwel ezelőtt az Ipoly és a Garam térségében ádáz harcok dúltak. A német fasiszták az utolsó töltényig harcoltak. Az Ipoly térségéből a Dunához előretörő szovjet csapatok nagy veszteségeket szenvedtek, míg sikerült bekeríteniük Budapestet. Ezekben a súlyos harcokban sebesült meg Szobnál Grigorij Bartyuk szovjet katona is. A sebesültet Ipolyszalkára (Salka) szállították, az akkori apácazárda és a jelenlegi alapiskola épületében berendezett hadikórházba. Hozzátartozói Szálkáról kapták az utolsó leveleket, amelyeket valószínűleg könnyebben sebesült bajtársai írtak. Majd elmaradtak a levelek is. Hírt már csak a háború végét megért bajtársak vittek Grigorij Bartyukról, megerősítve, hogy a szálkái hadikórházban halt meg. A halottakat az iskola előtti templomkertben temették el. A háború befejezése után a szovjet katonák földi maradvásan vannak a lépcsők a talajtól. Ö azonban nem hagyott magának segíteni. Egyedül lépett le a vonatról. Amikor az autóhoz ért, és látta a mi sofőrünket és az átszerkesztett autót csak állt a két férfi egymással szemben, és a kézfogásnál könny szökött a szemükbe. De az arcukról azt olvastam mindketten büszkék arra, hogy nem adták fel, nem hagyták, hogy a halál győzedelmeskedjen felettük, és így most hasznos emberek lehetnek. A Járási Bizottságon már vártak bennünket a fiatalok, akik közben gyorsan beszerezték Borisz Polevoj „Egy igaz ember" című könyvének néhány példányát. Ezeket Mereszjev elvtárs dedikálta, majd elbeszélgettünk. Nagyon szerény volt, egyszerű szavakkal mesélte el, hogy 1942-ben az egyik éjszakai repülőtámadás alkalmával a repülőgépét eltalálták a fasiszta támadók, és így az ellenség által elfoglalt területen zuhant le gépével. A súlyosan sérült pilóta 18 napig kúszott a frontvonal felé, hogy elérjen az övéihez. Odaért, de a kórházban mindkét lábát amputálni kellett. S most újra jár, táncol, repül. A háború végéig még 86-szor repült és 7 ellenséges gépet lőtt le. Ezért kapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A. Mereszjev elvtárs ma a Szovjet Béketanács I. alelnöke. Ez a találkozás bennem maradandó élményt hagyott és elmeséltem gyermekeimnek is, amikor az iskolában a híres könyvről tanultak. Önöknek pedig ezért küldöm el ezt a beszámolót, mert a versenykérdésekbe belefoglalták Mereszjev elvtárs hőstettét is. Igaz, hogy én nem tudom teljes mértékben élvezni az Önök által közzétett cikkeket, mert még ma sem tudok úgy magyarul, hogy megérthetném az irodalmi nyelvet. Hiszen a Bfeclav melletti HruSky községben születtem, s csak 1965-ben költöztem Dunaszerdahelyre (Dun. Streda) a férjem után. Czafiková Helena kereste nyait felszedték, és Stúrovóban a közös szovjet katonai temetőben helyezték örök nyugalomra. Grigorij Bartyuk unokája jelenleg hazánkban teljesít katonai szolgálatot. Az unoka magával hozta a nagyapa Szálkáról írt utolsó leveleit, remélve, hogy rátalál sírjára. Mivel példás katona, engedélyt kapott, hogy meglátogassa azt a helyet, ahol nagyapja életét áldozta szabadságunkért. Demendi István és Sotkovszky Lajos szemtanúk, akik eltemették a szovjet katonákat, megmutatták az eredeti sírhelyet a templomkertben. A helyszínen fénykép is készült, hogy az unoka odahaza megmutathassa a hozzátartozóknak is, hogy első alkalommal hová temették Grigorijt. Sajnos, a Stúrovói katonai temetőben nyilvántartott elesett szovjet hősök között nem sikerült azonosítani őt illetve az ott eltemetettek névjegyzékében sem találták meg Grigorij Bartyuk nevét. Majerszky Márton (nős)
