Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-30 / 18. szám
Hrapka Tibor felvételei Ha néhány évvel ezelőtt nem Nyitrára (Nitra) veti a sors a rappi (Rapovce) származású Rusznák Gábor gépészmérnököt, máig sincsen Tilinkó. Ö az az egész leikével jelenkorban élő ember, aki tudja, a korszerűségnek a jelen a zárja, a múlt a kulcsa, a nyitottság a jövője. Éles értelmű prágai főiskolás éveiben tapasztalta ezt, s mert önkifejezési és közösségi becsvágyát még ennek előtte magasra csigázta a kassai (Kosice) Szép Szó Ifjúsági Színpad tagjaként fölismert felelősségtudat, már pár hónappal Nyitrára érkezése után pódiummüsort szervezett. Lélektani értekezést lehetne írni arról, miként lett barátjává a helyi pedagógiai főiskola magyar tanszékének hallgatója, Szarka Gyula, aki versek, szövegek megzenésítésével kísérletezett. Azzal az önmarcangoló pontossággal vitatkoztak s figyelték egymás lelkét, amellyel csak azok élnek, akikben maradandó és időt álló a megismerés és tenniakarás ereje. Már az első napokban tisztázták, hogy különbözik a zenei értékrendjük. A Szép Szóban érlelődött Gábor a tánczenét vagy a nemzedéki életérzéseket fölvető beatet és rockot nem tartotta egyenlő értékűnek a népzenével. Gyula akkor még egymás mellé helyezte a Zoránt a parasztzenével. Egy szál gitárjával ezért is hozhatott létre olyan számokat, amelyeknek zenei világa leginkább a folkbeathez hasonlított. Ebben az önkereső korszakában az elomló érzésű, halvány gondolatiságú számokat ugyanúgy énekelte, mint József Attila, Nagy László vagy a csehszlovákiai magyar költők verseit. De megzenésítéseivel már akkor is magát adta. Gáborral szövődött barátságában azonban módosult az értékrendje. Először igazából egy irodalmi színpadi előadásban dolgoztak közös eszmények alapján, s e munkába bevonták Gyula öccsét, az ugyancsak pedagógiai főiskolás Tamást is. Persze, fiatalok oldala A TILINKÓ már a próbák előtt — félreértés ne essék: nem a színpadi munka hevében, hanem jóval előtte —, a színpadtól függetlenül hívták életre zenekarukat, amelynek negyedik tagja a mezőgazdasági főiskola hallgatója, Bohus Zoltán lett. Viták, érvek kereszttüzében láttak munkának; ha már egyszer nekidurálták magukat, legyen belőlük valami. Már akkor is Tamás uralta legjobban hangszerét, állítják társai, bár neki viszonylag könnyű dolga volt, egyrészt mert nagyon tehetséges hegedűs, másrészt, mert a mételyezö könnyűzenével már elsős galántai (Galanta) gimnazista korában felhagyott. Tamás a prímás, s ellentétben bátyjával — akinek gitárról nagybőgőre és mandolinra kellett váltania — neki nem kellett hangszert cserélnie. S odahaza. Királyréven (Kráfov Brod) is több ragadt rá a zeneiségből, mint Gyulára. Gábornak, az együttes vezetőjének sem kellett hangszert váltania, már a kezdet kezdetén furulyázott. Zoltán klasszikus hangszeren, zongorán ismerte meg a zenét, ő is egymás mellé rangsorolta Zoránt és Bachot, mindkettőben fölfedezve a szenvedő ember vergődését, ám észleleteiben nem tett különbséget középszerűség és tiszta pátosz között. Amikor megismerte a fiúkat, szülővárosában, Dunaszerdahelyen (Dun. Streda) még egy beategyüttesben játszott. A lassan érő, egyre távlatosabb és szigorúbb értékrendben gondolkodó mezőgazdasági mérnökjelöltet végső elhatározásához egy olyan koncert juttatta, amelyen összehasonlíthatta a slágert és a népzenét. Ekkor valami riadtan meghitt viszonyba került a népzenével, hiszen gyökereit nem ismerte, paraszthangszeren sem játszott, tapasztalatlan tisztaságával mégis érezte, számára ez az igazi önkifejezési lehetőség. És megtanult brácsázni, mert a zenekari érdek ezt kívánta. Elejétől tagja a zenekarnak, s ha összevetjük legutóbbi játékát a legelsőkkel, ki kell mondani, rajongó hite mellé már tudást, ha csiszolandót is, magabiztosat szerzett. De ez utóbbi megállapítás érvényes társaira is, akikkel immár évek óta együtt játszik, néha férfias nélkülözésben, néha reménytelenül, de mindig az összetartozás azon hitével, amely nélkül parasztzene sem jött volna világra. Ebben az összetételben mutatkoztak be tavaly májusban Gimesen (Jelenec), anyaszervezetük, a Juhász Gyula Ifjúsági Klub szervezte művelődési táborban is, ahol zenetudósunk. Ág Tibor előadásuk hallatán sokunk számára meghökkentően mondta: „Ezt nyolcvan éve nem játszották itt, a Zoboralján." Később megtudtam, nem is játszhatták, mert a hangszeres zene, szemben az énekkel, itt már nem élő hagyomány. A gimesi táborban mégis zoboralji dudanótákat „húztak" a fiúk, mert mielőtt kiálltak volna a Forgách grófok egykori barokk kastélyának udvarára, fölkeresték a még élő nótafákat, s gyűjtéseik alapján hangszereltek. S ekkor még alig voltak esztendősök. Azóta? Sikerek, keserűségek egyként. Ott vannak minden jelentősebb táncháztalálkozón, népzenei| szemlén, s ha meghívják őket, iskolákban, gimnáziumokban is föllépnek, mintegy pótolandó a tananyagban nem szereplő zenei oktatást. Igaz, eddig csak Tamás gimnáziumában, Galántán mutatkoztak be az esztrádcsoport néhány tagjának, valamint a stúrovói gimnáziumban, ahol az országos hírű Kisbojtár volt a vendéglátó. Sem itt, sem ott nem volt igazán szervezett a bemutatkozásuk, nem sikeredett tömegesre a táncház, amelynek éppen közösségi, mondhatni tömeges jellegében van fő ereje. Hogy a fiúk miért nem tartják magukat parasztzenekarnak? Mert abban parasztok muzsikáltak, akik a zenét hagyományként kapták, nekik viszont meg kellett tanulniuk a parasztzenét, s mivel ma már nem eleven szükséglet, újra közösséget kell szervezni számára. S mert ehhez legalkalmasabb a táncház, táncházzenekarnak nevezik magukat. És sajátjukénak érzik Rusznák Gábor élete vágyát is. Mindnyájan olyan néptáncszínházra vágynak, amelyben zene és tánc együttese nemcsak alapvető emberi érzelmeket képes kifejezni, hanem tárársadalmilag is időszerűt. Néptáncszínház — vagyis olyan pódium, amelyen a paraszttánc a táncházival rokon, ugyanakkor más jelentést is kap. Ki tudja, megvalósul-e álmuk? Amikor legutóbb hallottam őket mint az Ifjú Szivek táncházzenekarát, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy ősi erejű zenélésük árnyékában a táncegyüttes szimfonikus hangszerelésü számai milyen távol állnak népünk zenei világától, zenei genezisétől. Az egyik pendely, a másik nagyestélyi, amely mintha gőgösen rejtegetné rongyait. Dehát ez történelmi alakulás eredménye, amit legékesebben az bizonyít, hogy a táncházzenekarokkal igazán a legöregebbek, akik még ismerték ezt a zenét, a tiszta népdalt, és a legfiatalabbak szimpatizálnak, akikben még őszinte valós értékeink megismerésének vágya. A középnemzedék furán figyel, s titokban magyar nótás hangszerelésben énekli legszebb népdalainkat is. Az együttes legfiatalabb tagja, a pedagógiai főiskola elsőéves hallgatója, a kosúti (Kosúty) Buják Andor, akit egykori gimnazista társa. Tamás vitt közéjük tavaly nyáron, mindennek ellenére reménykedő. Szárnyalásának hitelességét az is tükrözi, hogy a gimnázium esztrádzenekarában klarinéton és furulyán játszott, nagyon rövid időn belül mégis megtanult brácsázni. Gábor szerint ő az együttes igazi népzenésze. Ám Andor szerint ez mellékes, s gyermeki szemérmességgel mondja azt is: az a fő, hogy ők öten — vagyis a három pedagógus-, az egy mérnökjelölt és a már kész mérnök — külön-külön szinte semmik, de együtt...?! Együtt: ök a nyitrai Tilinkó, amelynek átlagos életkora huszonkét esztendő. Szigeti László Buják Andor, Szarka Tamás, Szarka Gyula, Bohus Zoltán, brácsás hegedűs bőgős brácsás
