Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-30 / 18. szám

Egon Erwin Kisch

add tegyek közkinccsé néhány alapismeret-töredéket a prágai népkonyhák témaköréből; hátha a nyájas olvasó — ki tudhatja azt!, amikor így mennek az égbe az élelmiszerárak — törzsvendégük lesz még, s akkor legalább nem kell olyképp blamálnia magát, mint nekem, első látogatásomkor. Mert én például épp a népkonyha utcájában kérdeztem meg egy nincstelen-csoportot, hol találom a népkonyhát. Egyikük erre végigmért, s látván fop-rongyaimat, el nem hihette: először jövök e közvendéglőbe; így azután a kérdésemet is tréfaságnak vette, s nevetve azt válaszolta:

— Ha nem tudod, hol a népkonyha, menj valamelyik előkelő szállóba. Azokat egyébként a Na pfíkopén találod. — És társainak mennydörgő hahotája nyugtázta a mókamester sikerült bemondását.

De azért csak megtaláltam a népkonyha bejáratát, és a pénztárpultig is előrenyomakodtam. Ott nyílt alkalmam másodszori lebőgésre.

—■ Mennyi itt egy leves? — kérdeztem a mellettem tolakodó fickót.

— Kettő — hangzott a lakonikus válasz.

— Két hatos? — tudakoltam tovább.

— Miért nem mondasz két forintot mindjárt I — morogta a kérdezett. És úgy nézett rám, hogy erezzem: megvetésre méltóan műveletlen ember az, aki még azt se tudja, hogy a leves itt két krajcár; de volt a tekintetében valami gyanakvás is, hátha bolondnak nézem.

Efféle leböffenésektől szeretném megóvni a nagyérdemű olvasót; közzéadom hát a népkonyha-látogatók rövid vademecumát ‘

Prágában hat népkonyha van, fenntartójuk a népkonyhaegylet. A konyhákra fordított összes kiadások a múlt évben 49 059 koronára és 34 fillérre rúgtak. Ezzel szem(nőÍ4)

ben áll a bevétel 35 518 korona és 80 fillémyi tétele. Vagyis a konyhák vesztesége 13 540 korona és 54 fillér, ami 38 százalékos- deficitarányt jelent.

Jómagam minden hónap utolsó huszonkilenc napján buzgó látogatója vagyok immár az Óváros és a Josefov negyed népkonyhájának, ahol is az elmúlt évben kiszolgált 122 298 adag négyfilléres levesből és a 111 026 adag tizenkét filléres tésztából szépen elfogyasztottam a rám eső részt.

A népkonyha a Városmajorral (Obecní dvúr) szemben álló új házak egyikében van. egy földszinti helyiségben — illetve mintha két üzlethelyiséget csaptak volna össze e célból. Sima samott-téglák borítják a padlót, e téglákat borítja azután detente mindig szép vastag koszréteg, a vendégek ugyanis messziről jönnek, és a lokalításba bebotorkálva nem tisztítják le a lábbelijüket. Az ajtóval szemközt nyílik az ételkiadó ablak. Hosszú sorban tülekszenek itt az éhesek. Pénzüket a legtöbben előre számolva szorongatják a kezükben, mert aki túlságosan sokat totojázik az ablak előtt, kíméletlenül félrelökik. Teljes menüt alig

Vademecum (lat.) — tájékoztató, zsebkönyv.

valaki rendel, hiszen harminc fillér az nagy pénz. Többségünk csak levest kér, ez az étterem legolcsóbb fogásfélesége. És négy fillére mindenkinek van. Némelyek két adag levest vásárolnak, mások tésztát vesznek a leves utánra. A hús kevés és

drága, így azután a népkonyha látogatói többnyire önkéntelen vegetáriánusok. Sepkesné vezeti a konyhát, ő veszi fel a rendelést, veszi át a pénzt, és ő nyújtja a kezünkbe a kért levest. A kiadóablak mellett van a pulton egy faláda, abból veszi ki a vendég a cinkanalat. Akad ott kés is, villa is. De kés és villa alig valakinek kell, mert húst nemigen vesz a népkonyhás, a tészta pedig kézi erővel is eljuttatható a szájhoz. Asztali ceremónia s etikett ismeretlen fogalom e föld szintjén.

Mindenki maga viszi evőhelyére a vásárolt ételt. A teremben tizenhárom asztal áll, három a bejárattól balra, tíz jobbra. Olyan keskenyek, hogy széltükben nem is áll mellettük szék — az odakerülő nem tudná hová tenni a tálját. Az asztalok hosszában áll egy-egy pad, méteres hosszúságú, két személynek. De annyi a kosztos, hogy ilyes rendben aligha fémének el, többen is öszszepréselödnek hát az ülőkén, és az asztalok sarkához is jut — félig a pádon, félig a levegőben ülve — négy fő.

Délben, negyed egy óra tájt elfoglalja őrhelyét a szállóban egy rendőr. Feladata azonban, való-hűen a nevéhez, csak a rend őrzése, az esetleges szétsőségbe-fordulások megakadályozása. Itt nem szimatol csavargók s visszatérő kitoloncoltak után — az éheseknek e menedéke mintha hallgatólagos megegyezés szerint senki földjének, menterületnek számítana ebből a szempontból is. Ahogy a biztos úr belép, görcsösen összerándul egy óriás testalkatú fickó; ruházatra, frizurára, pillantásra szakasztott a prágai „pepik" típusa. Majd jócskán balra taszajtja a tányért, melyből levest kanalaz, hogy evés közben elfordíthassa arcát a rendőrtől. Teszi ezt korántsem a törvény őre iránti viszolygása okán; hanem nyilván azért, mert a büntetöbírónak tett legutóbbi vallomása óta megint megnyomta valamivel a lelkiismeretét. Barátunk azonban hamarosan érezheti, hogy a kakastollas férfiú tekintete rajta állapodik meg. így a rendőr felé fordul. Aki viszont csak biccent, barátságosan mosolyogva. És a „pepik" hasonképp viszonozza az üdvözletét. Eltelik egy negyedóra, és a törvény őre elhagyja a szálát.

— Ennek a fickónak egyszer a „Reismann" előtt (ismert tánchelyiség a Hastalská utcában) szétvertem az ormányát — szögezi le fennhangon az óriás termetű. Nagy derültség, tetszésnyilvánítások.

— És mit kaptál érte? — tudakolja egy alapos elme.

— Hat hetet. Garázdaságért és köz-erőszakért vagy micsodáért. Pedig tisztára magánügy volt az köztünk. — Újabb üdvrivalgás.

Egy, csak egy legény van a szónok keskeny asztalánál, aki nem figyelt az elhangzottakra, és a tetszésnyilvánítók kórusához sem csatlakozott. Tizennégy éves forma fiú, kék munkásingben, kezében egy cseh bűnügyi kiskönyvtár fekete füzete kinyitva, s míg jobbjával gépiesen kanalazza magába a levest, baljával lapozgat, fénylő szemmel falja az oldalakat. Nem tudja, mi történik körülötte, nem is hallja a „Reismann" előtti összetűzés históriáját. Az ifjú, ki itt a szellemi népkonyhák egészségtelen táplálékát emészti, valószínűleg arról álmodik, hogy egyszer ő is olyan hires rabló lesz, mint az a betyár Rózsa Sándor. Holott csak „pepik!’ lesz, mint a szomszédja.

Vannak itt még fiatalabbak is. Iskolás gyerekek, a szüleik dolgozni járnak, s ők maguk itt ebédelnek tizennyolcért. Mohón lefetyelik a jócskán hagymás daralevest, rágják a mákos kalácsot — estig, talán másnap délig se esznek majd egyebet.

S hogyan hiányozhatnának az öregek. Vénségükbe-rokkant, fáradt férfiak, talán a szemközti Városmajortól ide átjönni is nehezükre esik. Hogy onnan jönnek, látszik ez a sapkájukról, melyen városi címer. Utcaseprők, Prága olyas polgárai, akik csak efféle érdektelen foglalkozásra alkalmasak: tisztán tartani a várost

Agg koldus imbolyog hajlott háttal a kiadóablaktól egy asztalhoz. Jobbjával a botjára támaszkodik, hevesen reszkető bal kezében a levesestányért viszi, hogy csak úgy fröcsköl a földre a forró folyadék. Az adag felét ellocsogtatja, mire végre letelepszik. Most kanalat fog, szintén reszketeg kézzel, és a táplálék megmaradt felének jelentős hányada ott megy veszendőbe a csajka és az ajka között. Fájón, sajnálkozva nézi az öreg a kis pocsétát, melyet a drága nedű a terítetten asztalon és a padlón képez.

A pincérlány, aki időről időre leszedi az üres tányérokat és a használt evőeszközt az asztalokról, odalép most hozzám is; látja, nem eszem már, vinné a tányért. De csak belepillant, s már teszi is vissza. Csakugyan, van még az alján vagy három kanálnyi I

— Elviheti nyugodtan — közlöm vele. — Ezt már nem kérem.

A lány csak bámul; micsoda pazarlás!

Tandori Dezső fordítása