Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-16 / 16. szám

Ha az utcán fejkapkodással kísért moraj söpör végig, valószínű, hogy megint valami „eszeveszett” tini elhajította a sulykot: azt vett fel, amit akart! A nagyapa alsónadrágjára fodros miniszoknyát, ehhez csipkeblúzt, farmerdzsekit, a feje „gúzsba kötve", kezén ujjakat nélkülöző kesztyű, s ahány körme, annyi színű ...

Hogy lehetne rá büszke a szülő, aki a decens vagy inkább konzervatív, ám kétségkívül elegáns, olykor unalmas, mégis választékos angol divaton nőtt fel... Aki kiskorában szépen járatta gyermekét, s most, íme, megáll az ész! De miért? Sok pénzt költ gyermeke ruhára ? Nem, saját maga varrja. Rossz tanuló? Nem. Otthon szemtelen? Nem. Segít a munkában? Igen. Vagyis mindössze annyi történt, hogy gyermeke elérte a tizennégy évet, s még nem múlt el tizenkilenc. Hogy önmagával s a világgal nagy harcokat vív, hogy megtalálja önmagát. Hogy ösztönösen tagadja a szokványt, hogy később mindent átértékelve azt fogadja el. ami egyéniségének megfelelő. Az öltözködésben is. Az már más kérdés, hogy amit magára vesz, az ne csak a feltünőség követelményének feleljen meg. De helytálljon minőség, kényelem és ízlés szempontjából is. Ezt kell vele megértetnünk. Néha úgy, hogy veszünk neki valami szépet, amire vágyik, s ami esetleg még nekünk is tetszik.-z-