Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-09 / 15. szám
József Attila születésnapja — április 11-e — a költészet napja. Öl évvel ezelőtt a Magvető Könyvkiadó Megtartó varázslat címmel könyvet adott ki, amely mintegy 150 szerző — köztük hazai magyar költőink — József Attila tiszteletére irt verseit tartalmazza. A költőre. születésének 80. évfordulóján a kötetből válogatott néhány verssel emlékezünk. Gál Sándor f^JCfffj marasztalhattalak József Attila emlékének, aki négy nappal születésem után lett öngyilkos Meghaltál örömben nem fogadtál örökbe fiadnak magadnak Dénes György JoZSßf /\ ff!fa négy napig haraptalak nem marasztalhattalak te ékességes Az értelemhez szabta dalát, hitetlen hivő, nem adta alább. Feltámadt, mikor meghalt végre, napot festett a magyar égre. azóta — negyven éve — törvényed hűvösében át! négy együtt-élt napunk Kulcsár Ferenc szeretlek, és nem hiszem az istent József Attila emlékére \ Varga Imre: József Attila Farkas Jenő Mondd, mit érlelt.. 1 Mi áttörte már arcod arany csontvázát s homlok márványterét, öltöztetné, jaj, gyermekké tenné képzelet: ruháinkat, erdőnk nagy álmát, volt és eljövő időt rakna rája. Borítsa látomás, szememnek látomása. Izzó vörössel szórt, te elfedett, földevő, te termő, szemérmetes, aranytengelyen agyunkat ki pörgeted, emeled — halálban, istenben, vérben teveled. Tenger sok, jaj, csitulj, elcsitulj! Megbirkózók veled. Legyűrlek, jaj, úristen, itt micsoda bérc kell, gyönyörű hit. Késsel járom az eszmélő, szürke kőkorszakot mint csödör, amely ínyébe harapott: nekifutva vérzem át a tájat, csontra-szépült Fiú, magas Proletár-Lak. Gyémánt-öbölre, farkas, elbolyongok, és vonítva, szürke hideggel beborítva, felsírom legbelül lelkem rendjét: mit emeltem általad, végső tövis-Szenté/yt És megyek talán, síneken át barna medve-tánccal, homlokodról levett, nehéz lánccal forgok: őrülten, dúsan, mint a nyár. Csörren. segít sír és kiabál. Elfutó szarvas-gém, arany világ-ág-bog, nyomod keresve, őz. őszi erdőt járok, s eltűnök tán hirtelen, mint tiszta, könnyes állat: csonttá szépült Fiú, nagy Proletár-Bánat. Mindig az a homlok, a kormos szénnel mázolt én is oda omlok, földre, ahol mindig vérrög-hom/okot látsz: úristen, te kormos, kormos bányász, arra tekints, ki fojtogat álmot, rendet csillagokat. Nyelvet olts, és maradj magadhoz irgalmas, táltos, nézzed, csilla szá/ldos, fehér tánc a földből... elegem van, teremtöm, a zöldből... Irgalmas légy, irgalmas és átkozz: virág hangján gyilkos jár a házhoz... 2 Már hetek óta, Attila — ezt el kell, hogy mondjam —, rosszul látok... mint a boldog gyümölcs, nyílni vágyok, és vérben a szemem... én ellenkezem, és lejárok zokogni hűs Dunához, meggyógyulok, a víz a vért lemossa, s nem írok többet, szemem ne rontsam, Attila, ezt el kellett, hogy mondjam. 3 József Attilához Mondd, mit érlelt annak a sorsa, akinek kenyér sem jutott? Ki kétnaponta evett egyszer s itt-ott egy fröccsöt megivott? Mondd, mit érlelt annak a sorsa, kire nem várt sem feleség, sem puha párna, hogy lehajtsa pihenni vágyó bús fejét? Mondd, mit érlelt annak a sorsa, aki... De mért e sok beszéd? Attila ét! Érlelt a sorsa kalászba szökkent dús reményt. Bajuszán ritkán ringott morzsa, lesöpörte a mérleget, kaszája mindig gazba vágott, fejszéje tőkét döngetett. Gyönyörű szíve friss virágot nyit decemberi hajnalon, húsz éve már, hogy megpihent, és nem bántja véres fájdalom. Nem kell a sírját megbotoznunk, mert él a csontos Batu kán, szava áttört a régi rendnek annyit döngetett kapuján. Mondd, mit érlel annak a sorsa... Szólj bátran, mint húsz év előtt Zászlót lobogtat, aki ismer, s nem olcsó, gyászos szem fedőt Szavaid zenéli minden sínpár Szárszón, Budán és Szegeden. Te vagy ma is az Élet Harc és Te vagy az örök Szerelem. Attila. Testvér. Megbocsáss, hogy így szólok rólad. Mit tegyek? Babusgattam s becéztem mindig gyönyörűséges szivedet. Török Elemér József Attila SzNed fekete gyásza végül temető-csendben kifehérül neked már a „nagyon fáj" se fáj mindenséggel koronás király Tóth Erzsébet József Attila a mama sírjánál Közel a hazához, közel az utolsó, gyönyörű törvényhez, melletted jó lehetek még egy kicsit E föld azoké, akik éltek. Utolsó álmomban vonat-arcod volt sötét erőszakos vonat-arcod, és tele volt bogárral a kenyered. Már nem vagyok éhes. Szívem gyöngébb volt a létnél, de időm, időm. az én időm erősebb. Ma is, holnap is, a kövér varjak rám várakoznak. A legtöbbet tudtam. Koponya leszek egy Hamlet-ország kezében. Mama. Nem találkozunk többé. Köszönöm, hogy megmutattál az esőnek, köszönöm a szélnek, hogy szeretett. Áldott legyen, ha elrontottam a játékát I,Én szeretlek, és nem hiszem az istent, csak úgy vagyok, mint más, mint te is, árva, én szeretlek, és nem hiszem az istent, igaz dudás mind a poklot járja. Én úgy tudok hinni, mint a gyermek, mint boldog, akit szépsége igáz. én úgy tudok hinni, mint a gyermek, és nem hiszem, hogy istent marja láz.) (nőÍ4)
