Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-09 / 15. szám
A Csehszlovák Spartakiád '85 körzeti bemutatóira való felkészülés már javában folyik a rimaszombati (Rimavská Sobota) járás iskoláiban. Természetesen, így van ez Gömöralmágyon (Gemersky Jablonec) is, ahol az általános iskola tanulói öt korcsoportban gyakorlatoznak. Honvédelmi sportnapot szerveztek, ahol a menetgyakorlaton kívül — melyet téli sportjátékokkal tarkítottak — a diákok öttusában is összemérték a tudásukat, délután pedig a spartakiád-gyakorlatokat mutatták be a község új művelődési otthonában, számot adva felkészültségükről iskolatársaiknak, szüleiknek, a község vezetőségének és lakosainak egyaránt. Itt készültek Borzi László felvételei Kinek szabad, kinek nem Egy tökrészeg idősebb férfi megbotrúnkoztatóan viselkedik a buszban. Krúkog, liisszög, hörög, mintha a gyomrát készülne kiköpni, nagyokat csuklik, és még nagyobbakat szel lenget. Az úti társak felháborodottan méltatlankodnak. Az egyik férfi, akit a részeg két csuklás, tüsszentés stb. között hátba vág vagy vállon vereget, energikusan az ülésre taszítja, majd rászól: „Magának nem emberek között a helye, hanem az állatkertben, valamelyik majomketrecben!” Elöltem fejlett lokájú, negyven és öt ven közötti férfi ül. Egy ideig szótlanul figyel majd hozzámfordul, és bizalmasan súgja: „Ez az X.-i kórház főorvosa! Ismerem, igen értelmes, intelligens ember! Hát istenem, egy kicsit becsipett. . . Mindannyiunkkal előfordulhat ...” Egyetemista koromban történt. Idénymunkásként dolgoztunk a konzervgyárban. Egyik éjszaka óriási sikoltozásra ébredtünk. A szomszéd szobában lakó lányok egyike kávét akart főzni, és felrobbant a kezében a vizforraló spirál. A szilánkok a szemébe repültek. Nem látott. . . Irány a kórház. Az éjszakai ügyeletes nővér a születési adatokra volt fölöttébb kiváncsi! A lány közben sírt. kiabált, ordított — igen, ez a helyes kifejezés... — fájdalmában és rémületében. Az orvos ^^sehol^/agy^sokán^egy^fa dühösen, mintha egy nászéjszakái töltő ifjú férj. nem pedig egy ügyeletes orvos ajtaján dörömböltünk és csöngettünk volna! Miután izgatottan elmondtuk, mi történt, csak annyit vetett oda:„Várjatok”. Örökkévalóságnak tűnő idő telt el. Végre, miután sikerült majdnem rátörnünk az ajtót, újra megjelent egy másik fiatal kollégája társaságában. Mint a nekibősziilt vadak kezdtek el ordítozni. Csak úgy áradt belőlük a pálinkaszag... Először értetlenül meredek a hátraforduló úti társra. Miért mondja ezt? Azután kapcsolok. Jól szituált férfiú, inge. nadrágja majdnem szétreped, s ami a lényeg, látni, hogy ismeri a „dörgést”... A tőlem telhető legfagyosabb hangon szegezem neki a kérdést: „Ha nem a főorvos úr lenne, hanem valami melós. akkor is védené?!” Rámnéz, majd lekicsinylőén int egy’et, s a többieknek ismétli el újra: „Ez az X.-i kórház főorvosa! Istenem, egy kicsit berúgott...” A hatás döbbenetes. Az előbb még szinte lincselésre készülő útitársak viselkedése megenyhül, többük szemében bocsánatkérésféle, szájuk sarkában elnéző mosoly. Csak az a férfi, aki az imént az állatkertet és a majomketrecet emlegette JOGOSAN, csak az háborodik fel még jobban: „Annál inkább szégyellje magát, ha orvos!! Hát hova jutunk így?!” A tökrészeg öreg pasas illendőnek épp nem mondható hangeffektusait leszámítva, csönd van. Vajon mire gondolnak az útitársak ? Hogy: „nem tudhatod, mikor kerülsz hozzá, hátha megismer”? Hogy: „az orvos is csak ember”? Hogy: „egy részeg orvos azért más, mint a szomszéd Jani. amikor beníg”? Arra gondol-e valaki, hogy ezt az orvost, aki a hippokratészi esküvel fogadta, hogy „életmódomat erőm és képességeim szerint alárendelem betegeim javának”, ma este még felkeresheti egy segítségre szoruló?! S ugyan rajtam kívül ki gondolhat arra a lányra, aki akkor, húszévesen megvakult?! LAMPL ZSUZSANNA X. faluban az autóbuszra várakozom. Nem messze van a kocsma. Huszonéves ismerősöm lép ki az italbolt ajtaján, s a buszmegálló felé tart. — Hová, merre? — érdeklődik. — V.-be szeretnék eljutni — mondom neki, majd puszta megszokásból én is megkérdezem, hová igyekszik. — Melóba megyek. Itt dolgozunk a faluban, a vizet szereljük az építkezésen. Most, hogy már bedobtam három féldecit meg eg v sört, jöhet a meló. Elköszön, én meg az órámra pillantok. Néhány perccel múlt kilenc. . . BODZSÁR GYULA
