Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-19 / 12. szám
CSALÁDI KOR Könözsi István felvétele Hét kérdés Linhardt Gabriella pszichológushoz, a Kelet-szlovákiai Kerületi Pedagógiai—Pszichológiai Tanácsadó munkatársához 1 Napjainkban egy teljesítményközpontú. ha úgy tetszik, teljesítményre orientált világban élünk, amelynek álvárásrendszere nemcsak a felnőttek társadalmában, hanem a gyermekekében is különféle zavarokat okozhat. Mindenekelőtt azonosulási válságot, hiszen az elvárások rengetegében az embernek alig marad ideje az önmegismerésre, valós képességeinek felmérésére, arra, hogy a cselekedeteire kapott válaszok, viszszaigazolások ellentmondásosságából fakadó feszültségeket feloldja. Úgy tudom, Kassán (KoSíce) működő intézetük éppen e feszültségek szülte lelki sérülések megelőzését tartja legfőbb feladatának? — Igen, a megelőzés, ami azért is kiemelésre érdemes, mert nagyon sokan késön vagy egyáltalán nem küldik a gyermeket hozzánk. Az iskola azért nem, mert igyekszik maga megváltoztatni a problémás gyermek viselkedését, a család pedig pedagógiai—pszichológiai tanácsadónkat a lelki sérültek pszichiátriájával téveszti össze. Nos, mi nem kórház vagyunk, fehér köpenyes orvosokkal, inkább beszélgető-partnerek, akiknek legfőbb gyógyeszköze az azonosulás, a kliens megértése. Tanácsainkkal s egyéb pszichológiai módszereinkkel éppen a komoly lelki sérüléseknek vetünk, illetve vethetnénk gátat. Hatáskörömbe tartozik a kerületünkben működő öt magyar tanítási nyelvű gimnázium, a magyar tanítási nyelvű szakközépiskolák. illetve a középiskolák magyar osztályai, valamint a kassai alapiskola és óvoda. Mint egyedül magyar nemzetiségű, annyiban vagyok különleges helyzetben, hogy az intézetünkben működő valamennyi — személyiségfejlődéssel, terápiával, tanulási zavarok elhárításával és pályaválasztási gondokkal foglalkozó — osztály problémakörében otthonosan kell mozognom, vagyis nincs mind a négy osztálynak külön magyar pszichológusa. 2 Intézetük a közelmúltban ünnepelte huszonötödik születésnapját. Működésének legnehezebb szakaszaiban is szem előtt tartotta a diagnosztizálást és terápiát egyszerre megkövetelő munkájában a magyar nemzetiségű diákság gondjait. Vajon napjainkban a négy említett problémakör közül melyikben mutatkozik a legtöbb eset ezeket a diákokat illetően? — Az első helyre a pályaválasztást tenném: hova az alapiskola, illetve a gimnázium elvégzése után ? Rögtön hozzáteszem, hogy ez nem sajátosan nemzetiségi, hanem általános probléma. A diákok nagy százaléka nem érdeklődésének megfelelő vagy közelálló pályára voksol, hanem arra, amelyre könnyebb a bejutás. Ahol a könnyebb ellenállás reménye kecsegtet, s gondtalanabb az érvényesülés. S mert á diákok többsége nincsen igazán felkészítve a pályaválasztásra, és egyáltalán, a személyüket, sorsukat hosszú távon meghatározó döntések kimondására, óriási súllyal nehezedik rájuk a negyedik osztály első két hónapja, amikor végleg dönteniük kell: merre tovább. Ilyenkor elementáris erővel tör be életükbe az azonosságkeresés dilemmája, holott az indentitáskeresésnek sajátos, személyiségépítő folyamatnak kellene lennie. A kora gyermekkorban kellene gyökereznie, társadalmunk legkisebb sejtjében, a családban. Csakhogy a szülők nagyon keveset segítenek a gyermeknek abban, hogyan valósítsa meg önmagát. Egyrészt, mert nekik is csak hiányosan sikerült, másrészt, nincs idejük és érzelmi életük is eléggé befulladt. A családokban és az iskolában mindmáig nem eléggé nyilvánvaló, hogy a gimnázium átmenet az alap- és a főiskola között. Az érettségi sokak szerint még mindig valamiféle papírral igazolható végső műveltségi célpont. Ez aztán befolyásolja a tudás színvonalát, s egyik fő okozója lehetett annak is, hogy kerületünkből a tavalyi érettségizettek közül a szlovák gimnáziumokból 69, az magyarból 54 százalék jelentkezett csak felsőoktatási intézményekbe. Az előirányzott nyolcvan százalékhoz képest a 69 és az 54 vészjelzőén alacsony mutatók. 3 Magyarán: némely szülőnek az az álláspontja: legalább érettségit szerezzen a gyerek, aztán meglátjuk, mi lesz. Valószínűleg a polgári hagyományok rendszerében felnőtt szülő értékrendjének megcsontosodásáról van szó, arról, hogy képtelen megérteni: napjaink tejesítményközpontú világában szükségszerűen nagyon sok lehetőség közül kell választania, s nagyon sok körülményhez mérnie önmagát az embernek, nemcsak az érettségi bizonyítványhoz. Vagy tévednék ? — A mindenáron megszerzendő érettségire hadd mondjak el egy mesét. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer átlagon aluli műveltséggel egy nagyon jó kisfiú, akiből bizonyára nagyon jó mesterember vált volna, ha nem kerül abba a gimnáziumba, ahova bejuttatta őt az alapiskolai tanárok hallgatása, a felvételiztetök hamis bizalma s a szülök mindenáronsága. A gimnáziumban telt-múlt az idő. Hármasok, négyesek, ötösök, és újra ötösök, a kisfiúból időközben ebadta lett, s nemcsak elégtelenjei szaporodtak, ellenségei is. Hajdanán bizakodó felvételiztetői többször megbuktatták, szülei türelmüket vesztették, a kisfiú teljesen egyedül maradt, s már-már tévútra tér, ha nem akad egy jótevőre, aki többszöri beszélgetés folyamán megtudta, miben tehetséges, igazából mi érdekli a fiút, s hogy viselkedészavaraival csupán a reá nehezedő túlterheltséget kompenzálja. A jótevő ekkor más pályára irányította őt, s a fiú el is fogadta volna a jótanácsot, ha ... Magyarán: csupa ha, s még mesémet is csak akkor fejezhetném be meseszerűen, vagyis a boldogan éltek, míg meg nem haltak felszabadító kijelentésével, ha a szülők beleegyeznek, ha a gyermek képességeinek megfelelő helyre jut, ha valóban sikerül átállnia, ha ... Addig? Hány ütés. kudarc éri még, csak azért, mert annak idején nem volt felkészülve a döntésre, a pályaválasztásra', s rosszul döntöttek helyette? És hány társa él hasonló sorsban? A gyermekhez olykor sem a szülők, sem a pedagógusok nincsenek bizalommal. Holott bizalom nélkül nemcsak a szülő—gyermek és a tanár-diák kapcsolatba kerülnek mindkét fél személyiségét romboló elemek, de a társadalmi csoportokba, sőt, a makroképződményekbe, a rétegekbe, osztályokba is. Vajon mit tehetnek annak érdekében, hogy a bizalomhiányból fakadó magányosságot sikerrel gyógyítsák ? — Csupán enyhíthetünk a bajon, igazi orvoslást nem adhatunk, hiszen nem helyettesíthetjük a szülőt, a pedagógust, a jó barátot. A bizalomhiány Sérüléseik: egyre hidegebb űrré növeli sok 14—19 éves gyermekember számára a teret, miközben lehetséges, e ridegséget már maga is növeli azáltal, hogy egyre képtelenebb a bizalomra. Minden úgynevezett problémás gyermek gondja, kínja, lázadásai és kudarcai az emberi kapcsolatok sivárságából, a közömbösségből, az álszeretetböl eredeztethetöek, a frusztrálásból. Legtöbbjükre sem a szülőnek, sem a pedagógusnak, sem a testvérnek nincsen ideje, s ha Igazán jó barátra lel, még neki sem merészkedik mindent teljesen el-