Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-10 / 2. szám

és az ezermester vincellérről, aki száműzte a kapát a szőlőből, és a házában azóta van elegendő meleg víz, amióta kevesebbet üzemel az elektromos forróvíz-tároló.

Lehet, hogy mindez valótlannak tetszik, pedig szó sincs meséről. Ellenkezőleg. Ez egy igaz történet dióhéjban. Hol volt, hol nem volt helyett pontosan megmondhatom, hogy a galántai (Galánta) járásban. Deákin (Diakovce) él egy furfangos ember, aki maga csinálta szerkezettel hasznosítja a napenergiát, és olyan gyomtalanító masinát szerkesztett, amely fölöslegessé teszi a szőlő kézi kapálását.

— Nincs ebben semmi különös, egyikhez sem kellett nagy fantázia. S főleg nem azért csináltam, hogy az újságok cikkezzenek rólam — mondja őszinte szerénységgel Komjáti Zoltán mindjárt a kapuban, de azért a falusi emberre jellemző vendégszeretettel betessékel a házba.

Az a fajta ember, aki nem szívesen beszél önmagáról, de ha munkáját firtatják, megered a szava.

— Harminckettedik éve vagyok a deáki efsz tagja. Voltam segédzootechnikus, traktorista, takarmányozó, de a szőlészet vonzott leginkább. Már tizenöt éve ott dolgozom. Pedig az elején sokáig kerestem a legmegfelelőbbet. Van méhészmesteri, kertész-gyümölcsészeti oklevelem, jogosítványom mezőgazdasági gépekre, de még kétéves fényképész tanfolyamot is végeztem. Mert azt tartottam, hogy amit megtanul az ember, annak csak hasznát veheti. De talán az is közrejátszott ebben, hogy nem születtem a legszerencsésebb korban. Az elemi iskola ötödik osztályának befejezése után a vágsellyei (Safa) polgáriba kezdtem járni. Közben kitört a háború. Tanulás helyett volt légiriadó, aztán meg futás haza. Negyvennyolcban amikor megindult újra a magyar nyelvű tanítás, ha az éveket számítom, már tizenkettedikbe kellett volna járnom. De csak akkor fejezhettem be a hetediket. így lettünk mi az elveszett emberek korosztálya. Mert azt

a több éves kiesést a különböző tanfolyamokkal sohasem lehetett igazán pótolni... — Itt egy pillanatra elgondolkodik. Nem mondja, de érzem, próbálja elképzelni, vajon hogy alakult volna sorsa, ha nem szól közbe a háború. Ma talán gépésztechnikus, vagy mérnök lenne?

Mert Komjáti Zoltán ma nemcsak az efsz szőlészetének vezetője, hanem egyik sikeres újítója is, mégpedig minden szakmai végzettség nélkül. A gépi berendezések foglalkoztatják. Hogy miért?

— Ez nem véletlen. Igaz, hogy a szőlőben is sok munkát elvégeznek a gépek, de sok más mezőgazdasági ághoz viszonyítva még mindig keveset. Főleg ott hiánycikk a gép, ahol még szűk sorközös gazdálkodás van, mint nálunk is. így csak drága külföldi gépeket alkalmazhatunk, s azt egy ilyen kis szőlészet csak mértékkel engedheti meg magának. Nekünk kell hát törni a fejünket, hogy segítsünk magunkon, csökkentsük a nehéz kézi munkát, de közben növelni tudjuk a gazdaságosságot is. Ez vitt rá engem is, hogy spekuláljak. Van még mit gépesíteni. Én a kapálást szerettem volna legelőször megszüntetni a szőlőben. Úgy tűnik, sikerült. A megoldás egyszerű. Az újításomat elfogadták, az érdeklődők a nyitrai (Nitra) Agrokomplex vállalatnál megvásárolhatják a műszaki leírást, a rajzokat. Gyártó ugyanis ezidáig nem akadt, de ez nem is az én gondom. Aki viszont működés közben szeretné látni, az megtekintheti itt nálunk ezt a szerkezetet. Mi már azt használjuk kapálás helyett. Mégpedig úgy, hogy permetezünk. A kis lánctalpas traktor kultivátorozás közben azonnal permetezi a földet. Nem kell hozzá csak egy tartály, néhány centi tömlő, egy szivattyú, szűrő és két dűzni. A hagyományos móddal szemben a permetnek csupán egyharmadát használjuk így, de az nem jut a szőlőre, hanem a földre s nem erősen porlasztva, tehát sem a levegőt, se a talajvizet nem szennyezzük. Ráadásul több ember munkáját megtakarítjuk, s mivel a kultiválással egyidőben történik a permetezés, még jelentős menynyiségű üzemanyagot is megtakarítunk. A 150 liter permet kb. 2,5 ha-ra elegendő. Számításom szerint legkevesebb 500 Kcs-t takarítunk meg így hektáronként. A mi gépünk csupa kiselejtezett alkatrészből készült, tehát olcsó maga a gép is. Most több munkatársammal azon fáradozunk, hogy még tökéletesítsük. Szerintem el lehetne érni a hektáronkénti 10 literes permetfogyasztást is. De ez még bizonyára várat magára.

A gép működését, munkájának eredményét már a helyszínen, az efsz szőlészetében tekintettük meg. Hihetetlenül egyszerű szerkezet, s a gyomtalan sorok egyértelműen igazolják Komjáti Zoltán szavait. A „csodamasinát” illetően csupán egy kérdés motoszkál bennem: vajon hogy lehet az, hogy gyártása iránt nincs érdeklődő?

Bekukkantunk a vincellér ici-pici irodájába is. Az asztalon egy vázlatrajz hever.

— Ez már más, erről még nem beszélhetek, majd ha elkészítjük és beválik — mosolyog.

— Na és a napenergia? — kérdezem újra.

— Ó, hát az olyan egyszerű szerkezet, hogy nem is érdemes róla beszélni. De ha nagyon érdekli, tessék, jöjjön, nézze meg — s mutatja az utat.

Az udvar felöl a ház egyik beugró szögletében meglátom a kiállításokról ismerős napkollektort. Igaz, ez házi kivitelben készült. Mögötte a víztartály.

— Ez az egész — int a lapos panelra, amely tényleg nem nevezhető valami komplikált szerkezetnek.

— Gondolom, valamilyen szakrajz szerint készítette ...

— Á, nem. Amikor elhatároztam, hogy megpróbálom felhasználni a nap melegét, még nem nagyon volt kapható gyári napkollektor. Akkor még inkább csak üzemek, szövetkezetek próbálkoztak felhasználásukkal. Az igazság az, hogy én egy ilyen szövetkezet kollektorját láttam fényképen.

Az egész úgy kezdődött, hogy a családunk megszaporodott. Amikor hat felnőtt és három gyerek lakott ebben a házban, a nyolcvanliteres villanybojler bizony kicsinek bizonyult. Törtem a fejem, mit tegyek. Ha még egy bojlert szerelek föl, az kétszer 1 600 kW. Hát az sok. Akkor jutott eszembe, hogy mostanában többször is emlegeti rádió, tévé és az újságok is, hogy a napenergiát épp ilyen célokra lehet előnyösen felhasználni. Vettem két lapos radiátort, befestettem matt feketére, belehelyeztem az előre elkészített keretbe, alá üvegvattát, fölé kb. 2,5 cm távolságra 5 mm vastag ablaküveget raktam, és készen volt a kollektor. A víztartályt, a kiegyenlítő tartályt és a körforgást biztosító csöveket már a vejem és vízvezetékszerelö barátja segített összehegeszteni.

— De hát a működési elvet csak ismerte valahonnan?

— Ha megmondom, hogy jöttem rá, kinevet. A központi fűtés alapelvéböl következtettem. Ha a kazán képes felmelegíteni a radiátorokat, akkor miért ne lenne ez lehetséges fordítva is, gondoltam magamban — mondja Komjáti Zoltán —, azt, hogy a nagyobb felület hamarabb felmelegszik, s hogy a zárt rendszerbe zárt folyadék hőmérséklet-különbsége esetén megindul a cirkuláció, még a gyermekek is tudják. Ennyi ismeretem nekem is van fizikából. Hát így született az én napenergia-forrásom.

— Nem látok szivattyút, amely meggyorsítaná a rendszerben levő folyadék keringését... — jegyzem meg.

— Azt ne is keresse. Mert nincs. Ebben különbözik az én rendszerem a gyáritól, meg abban, hogy ebben csak tiszta víz cirkulál. Tudom, hogy ez teljesítménycsökkenéssel jár, de engem az nem érdekel. A szivatytyút villanymotor hajtaná, tehát megint csak a villanyenergiát fogyasztaná. Én elégedett vagyok azzal, hogy