Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-19 / 12. szám
Hangulatok kékben ás ismeretlen világok szunnyadnak, tó tiszta tükrére vetített álmodás a valóság ... Ilyenek Edita Spannerová-Nemcíková képei, csodálatosan rímelnek, beszélgetnek, feleselnek a pszichológiával és a filozófiával, pasztelben és olajban hozzák felszínre a mélyen érző művészlélek átéléseit. Vagy mondhatnám úgy is, feltárja és a kezedbe adja a nő lélek-rejtelmeit . . . Amelyek, persze, nemcsak nöiek, s korántsem rejtelmek. Csak mi, közönséges halandók, hallgatunk róluk. De ... tényleg olyan könnyű a festőnek? Ezekről a kérdésekről faggattuk Edita Spannerovát műtermében. Derűs, meghitt, vendégmarasztaló, csendes kis sziget, ahol az első fél órában a látogató megfeledkezik róla, hogy egy utcával, egy házsorral odébb dübörögnek a vilamosok, fékeznek az autóbuszok, egy megállónyira van a kisállomás s a közelben gyárak. A bratislavai műterem előtt zsebkendőnyi kiskert, a háziaszony szerint ez az a varázspálca, ami elveszi minden zaj bántó élét. — Nem tartozom a nagyon termékeny, nagyon könnyen dolgozó festők közé, még akkor sem, ha egyszerre több képen dolgozom. Talán azért van ez, mert mindig nagyon pontosan akarom kifejezni magam, egészen pontosan és félreérthetetlenül megfogalmazni a gondolatot, az érzést, a témát, amely ólomsúllyal nehezedik rám, vagy éppen könnyedén felemel. Sajnos, az előbbiek vannak túlsúlyban. És Így minden képemnek megvan a históriája, bár sokan kérdik, miért választok mindig nőket, s többnyire ugyanazt. Nem egy határozott modell, egy kicsit én vagyok, egy kicsit a lányom, egy kicsit maga a nőiség. Ezt a visszatérő nőalakot én találtam ki magamnak, általa tudom kifejezni, tolmácsolni legjobban az érzéseimet... — Mindig izgalmas kérdés, hogyan, mikor, milyen formában nyilvánul meg a tehetség. — Nagyon korán kezdtem rajzolni. Ugyanis csípöficammal jöttem a világra, és akkoriban évekig tartott, amíg sikerült korrigálni e bajt. Engem is sokáig kezeltek, féltettek, pátyolgattak, többnyire magántanuló voltam. A szüleim örültek, hogy annyit rajzolok, mert Így legalább nyugodtan ültem. Később, orvosok tanácsára mégis beírattak iskolába: német polgáriba, majd kereskedelmi iskolába Spisská Nová Vesben jártam. Itt is sokat rajzoltam, a rajztanárok felfigyeltek rám. Külön rajzórákat vettem. A kereskedelmiben egy fiatal rajztanárnő beszélt a szüleimmel: olyan tehetséges vagyok, hogy feltétlenül tovább kell tanulnom. Megengedték, hogy elmenjek Pestre Iparművészetet tanulni, de csak női szeszélynek tartották az egészet. Illetve a festészetet nem tartották komoly kenyérkeresetnek, hivatásnak egy nő számára. Én csökönyösen ragaszkodtam a „szeszélyemhez", de igazi hivatástudatot csak azután éreztem, hogy Kasán (Kosice) megismerkedtem a férjemmel. Július Neméík már akkor „valaki" volt. Őstehetség, kitanult ács, akit felvetek a prágai akadémiára. A háború után, negyvenötben Kassán dolgozott, és én nagyon respektáltam. Egyszer megkértem, mondjon véleményt képeimről. Akkor visszakérdezett: Udvarias legyek vagy őszinte? Nos, azóta is ő a legelső kritikusom. Nagyon sokat köszönhetek neki, ő tanított meg arra, hogy semmit sem szabad elnagyolni, mindent a legapróbb részletekig ki kell dolgozni. Bár némi hajlamot a pedantériára a „cipszer" ősöktől, rokonoktól is örökölhettem ... — Mit hozott még magával a „cipszerektől", a szülővárosból, Presovból? — A pedantériára való hajlamon kívül talán innen ered a gótika szeretete. A szepeségi gótika csodálatosan gazdag, a negyvenes évek végén festett képeimen meg is látszik még a hatása, a paraszt madonnákon. Az anyaság dicséretén ... S lehet, ezzel függ össze az is, hogy szeretem a régi értékeket. Emberekben és dolgokban egyaránt. Hadd mondjak egy példát. Harminc éve élünk Bratislavában. Amikor idejöttünk, a belvárosban sok szép festői utcácska, patinás terecske volt, a régi házsorok, házak között az ember szinte a bőrén érezte a történelmet. Én nem hiszem, hogy annyi mindent le kellett volna bontani, visszavonhatatlanul megsemmisíteni. És valahányszor elmegyek a Szlovák Nemzeti Galéria előtt, fáj a szívem: a gyönyörű barokk épületet miért kellett azzal, a szörnyű piros bádogfolyosóval elcsúfítani? Közben fel is újították, de ez az idétlen pléh, úgy látszik, senkinek sem szúrt szemet. Jobban kellene vigyáznunk a múlt emlékeire... Uj tavasz Anya gyermekéve/ Amire a lélektan azt mondja: hangulatok, kedélyállapotok, érzékelések, érzések, érzelmek, indulatok, elfogadások, azonosulások, elutasítások, én-tudat..., arra a bölcselmélet így válaszol: életérzés, világkép, tudatiság, tényszerűség, elvonatkoztatás, tárgyiasulás, fogalmiság. tételezés, feltételezés, megállapítás ... A művész, költő vagy festő, sokszor mindkettő egy személyben, minderre értő-cinkosan visszamosolyog: rebbenő felhőfoszlányok tavaszi ég kékjén, akvárium zöld derengésében csillámló hullámvonal az aranyhal, pillanatnyi szédület és beleremeg a Világmindenség, mert irdatlan messzeségben Csillag született, vagy irdatlan közelben Gyermek, odavetett könnyű kézmozdulat, nem több, mint amikor éppen kipattan a rügy, vagy szirmot bont a nyári virág, egy főhajtás, tekintet, messzenézö, titokzatos, és ettől színe lesz a szélnek, akkord születik a zongorán, egy szimfónia harmadik tétele, gyöngyház fényű kagyló, mélyében Fotó: Könözsi István Ködben
