Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-03-12 / 11. szám

faluba küldte, hogy a bráhman leánya után érdeklődjenek. A válasz egyöntetűen dicsérte a leány szépségét és erényeit.

Másnap a bráhman a csónakhoz ment, hogy ígéretéhez híven látogatást tegyen. Kanti mély tisztelettel üdvözölte, és megkérte leánya kezét. A bráhmant annyira meghatotta ez a nem remélt szerencse — mivel Kanti, a jól ismert bráhman család sarja, gazdag és tekintélyes földbirtokos volt —, hogy először egy szót sem tudott válaszolni. Azt gondolta, tévedés történt. Gépiesen ismételgette:

— Te akarod leányomat feleségül venni?

— Ha méltónak tart engem leányához — felelte Kanti.

— Sudhát gondolod? — kérdezte az öreg még egyszer.

— Igen — volt a válasz.

— S nem akarod először látni őt, és beszélni vele?

Kanti elhallgatta, hogy már látta a leányt, és így felelt:

hozzám feleségül!" — gondolta felháborodva. De azután emlékeztette magát arra, hogy az öreg bráhman egy leányát sem mutatta meg neki — hogy mindezt magának köszönheti. A legjobb, amit tehet, ha határtalan ostobaságát nem árulja el. Látszólagos nyugalommal foglalta el megint a helyét.

Szerencsésen lenyelte a keserű pirulát, de az ízétől nem tudott szabadulni. Az esküvői társaság féktelen vidámsága kibírhatatlan volt számára. Dühöngött magára és mindenki másra.

Egyszer csak észrevette, hogy mellette ülő menyasszonya összerezzen, és elfojtja kiáltását; egy kicsiny nyúl ugrott be a szobába, és lába fölött suhant át. Nyomában az a leány jött be, akit Kanti a nádasban látott. Megfogta és karjába kapta a kis nyulat, és becézve dünnyögött neki.

— Ó, a bolond lány! — kiáltották az asszonyok, és ki akarták kergetni a szobából.

De a leány ügyet sem vetett rájuk, hanem fesztelenül leült a jegyespárral szemfyerete

írta:

Rabindranath

Tagore

— Ó, az majd megtörténik az esküvön, a boldogság ígéretének pillanatában.

Az öreg bráhman a meghatottságtól remegő hangon szólt:

— Sudhá nagyon jó és házias leány. Azt kívánom, hogy nagylelkűségednek jutalmául soha, egy pillanatig se okozzon bánatot. Ez az én áldásom!

Mivel Kanti nem akart várni, az esküvőt a következő magha hónapra tűzték ki, és kibérelték a levéltár nagy, égetett téglából készült épületét. A kitűzött időben megjelent a vőlegény, elefántja hátán, dobszó, zene és fáklyásmenet kíséretében, és megkezdődött az esküvői ünnepség.

Amikor a boldogság Ígéretének pillanata elérkezett, és a skarlátvörös fátylat a jegyespárra borították, Kanti felnézett menyasszonyára. A menyasszonyi koszorú alatt lehajtott félénk, zavart arcban, amelyet beborított a szantálkenőcs, alig ismerte fel a falusi leánykát, akinek képe szeme előtt lebegett, és felindulása elködösítette szemét.

Az esküvői ünnepség befejezése után az asszonyok összegyűltek a menyasszony szobájában, és a falu egyik öreg hölgye ragaszkodott ahhoz, hogy Kanti saját kezűleg vegye le feleségéről a menyasszonyi fátylat. Az ifjú leemelte a menyasszony fátylát, és hátratántorodott. Más leány állt előtte.

Úgy érezte, mintha tűz járná át agyát. Elsötétedett előtte a lámpák fénye, és a sötétségben a menyasszony arca mintha elfeketedett volna. Ez első pillanatban apósára haragudott. „Az öreg szélhámos megmutatta az egyik leányt, és a másikat adta

ben, és gyermeki kíváncsisággal bámult rájuk. Egy szolgálóleány lépett hozzá, s kézen fogta, hogy kivezesse. De Kanti hevesen tiltakozott:

— Hagyd békében!

Azután a leányhoz fordult:

— Hogy hívnak?

A leány ide-oda ringatta magát, de nem válaszolt. A szobában nevetgélni kezdtek az asszonyok. Kanti újabb kérdést tett fel:

— Hogy vannak a kiskacsáid ?

A leány továbbra is fesztelenül bámult rájuk.

A megzavarodott Kanti még egyszer rászánta magát, és részvevőén érdeklődött a sebesült galamb hogyléte felöl, de most sem kapott választ. A szobában felharsanó nevetés arra vallott, hogy valami mulatságos történt.

Kanti ekkor megtudta, hogy a leány süketnéma, és a falu összes állatainak pártfogója. Csupán véletlen lehetett, hogy akkor reggel a Sudhá név elhangzása után a házba futott.

S most Kanti újra úgy érezte, hogy tűz járja át az agyát, és a szemét elborító sötét fátyol szétszakadt. A lelke legmélyéről jövö megkönnyebbülés sóhajával, mint aki szörnyű veszélyből menekült, tekintett még egyszer menyasszonya arcára. S akkor érkezett el számára valóban a boldogság ígéretének pillanata. A szívéből sugárzó fény és a ragyogó lámpák megvilágították a leány bájos arcát. Látta Sudhá szépségét, és tudta, hogy teljesülni fog Nabin áldása.

Karig Sára fordítása

BUCHI EMECHETA

bennük a természetes szépség, mint lagosi rokonaikban. A nőknek hosszú nyakuk volt, a fejüket büszkén magasra tartották, mint a struccok, és kecses, vékony lábuk miatt mintha mind magasabbak lennének. Csak az öregek jártak gömyedten. Mindenki más természetes, mesterkéletlen eleganciával mozgott.

Egy piac mellett is elhaladtak — a lagosi nagy piacokhoz képest játék volt az egész, de sokkalta zajosabb. A friss manióka illata öszszevegyült az élő haléval meg a pálmaolajéval, és súlyosan, tapinthatóan lebegett a forró, párás levegőben.

Másnap kora reggel megérkeztek Asabába. Ahogy előző nap Emeka anyja megjósolta, az övék volt az első teherautó, amely az Iddo garázsból ideért. A sofőr valóban nagyon gyorsan jött; talán utasai kedvcsináló éneklése frissítette fel. Akunna. aki apja halála óta nagyon megkomolyodott. észrevette, hogy a korai időpont ellenére valamennyi férfi kereskedő eltűnt a városban. Má elmagyarázta neki. hogy majdnem minden gazdag kereskedőnek kedvese van itt. és amikor ilyen korán érkeznek, elmennek a barátnőjükhöz, hogy

«4 menyasszony

du

Szokásuk szerint énekléssel tették vidámabbá az utazást a sofőr számára, dalaik magukba foglalták mindazt, amit útjaik során tapasztaltak. Legszívesebben a patakra tartó lányokról énekeltek, minél több patak mellett vezetett el az út. és minél több lánycsapatot láttak, a dalok annál vidámabbá és vidámabbá váltak. Akunna nem értette, az út mentén látott lányok miért nem takaiják el a felsőtestüket, miért nem hordanak a színes kis ágyékkötönél többet is. A kereskedők dalai közt persze számos olyan is akadt, amelyik moszkitólábú. tökmellű vagy szőrös mellű lányokról szólt.

Szívesen énekeltek a különböző városo^ pálmaborairól is. Ubuluokoti — igbo város — például híres volt ízes és erős italáról. Mindenki — kereskedők, asszonyok, gyerekek, de még az előkelő utasók is — együtt énekeltek a városról, a boráról és a hatalmas keblű lányairól szóló vágyakozó dalokat. A hangulat tetőfokára hágott, amikor a sofőr is velük énekelte a refrént különlegesen szép baritonján, de még az autót is a dallamnak megfelelően vezette: amikor a dal felszámyalt, ő is felgyorsított, s mintha még a teherautó is táncba kezdett volna. Valóban dallamos utazás volt.

Benin után kissé megváltozott a táj. A fold vörösebb lett, s a levelek olyan mélyzöldek, hogy már-már feketének látszottak. Az erdők titokzatos, mesebeli sűrűségekké váltak. Feltűnt egy kis ösvény, s mint valami vörös szalag tűnt el az erdő mélyében. Amott emberi alak bukkant ki, mint valami erdei lény, fején érett, vérvörös gyümölcshalommal. Vagy egy lány a kishúgával, amint a közeledő autó hangjára bemenekülnek az erdőbe.

Egy Agbor város közelében patak felett haladtak át, és Má Blaki a gyerekek kérdezősködésére elmonta, hogy ez az „Ologodo”. Akunna bólintott: úgy tudta, keresztanyja Agbor Ologodóba való. Eltűnődött: innen jött hát az asszony. Nehéz volt összeegyeztetni a kis patak partján fürdő lányokat, asszonyokat a keresztanyjával, aki olyan gazdag és finom lett Lagosban. Ezek az emberek is. akárcsak a joruba város környékiek, hiányosan voltak öltözve, azok pedig, akik rendesen felöltöztek, nyilván a piacra tartanak. Fejkendőjüket olyan furcsán kötötték meg. amilyet Akunna még sohasem látott. Ők nem ismerik a lagosi divatot, magyarázta Má Blaki.

Még valami feltűnt ezeknél az embereknél: sokkal pihentebbeknek látszottak, több volt

náluk töltsék az éjszaka hátralevő részét. Ez a felfedezés kissé megrázta Akunnát. különösen, mert az ő szakállas soföijük volt az első, aki, kezében paraffinolajjal töltött bozótlámpájával. eltűnt. Vajon minden férfi így viselkedik? Az ő apja is ilyen volt ? Ilyen ez a jól öltözött tisztviselő is, aki még mindig alvó feleségéhez simul? Nem, mondta Akunna magában. Az ő apja más volt, és más ez a tisztviselő is. Hogy ez a tisztviselő a felesége háta mögött ugyanúgy is viselkedhet, mint a kereskedők, meg sem fordult a fejében.

A felnőttvilág kezdett túl bonyolulttá válni, ezért Akunna nem is töprengett tovább, hanem anyja példáját követve ismét álomba merült. Mivel a legtöbb kereskedő asabai kedveséhez ment, most már elegendő hely volt. hogy fáradt testüket kinyújtóztassák.

Egy rizsárus kiáltozására ébredtek.

— Ha ezt megkóstolják, eljönnek megint ... Jöjjenek csak, kóstolják! Mind a tíz ujjúkat megnyalják ... jó sok hagymát tettem bele ... a fehér ember borából is eleget... érett paradicsomot... Ha ezt megkóstolják, eljönnek megint... — így haladt tovább az árus, hangosan dicsérve főtt rizsét.

Akunna kikukucskált a ponyva mögül, és meglátta a rizst — a sárga szemek között zöldes zöldségpatakok folytak. A rizs bizonyára forró volt. hiszen még ebből a távolságból is láthatta a hatalmas edény fölött a párafelhőt. Akaratlanul is összefutott szájában a nyál.

Nnando fölkeltette az anyjukat, hogy éhes. és semmi mást nem akar ezen a világon, csak azt a rizst. Má Blaki erőtlenül tiltakozott:

— De hiszen még meg sem mostad az arcodat, fiam. Figyelj csak, lányom, vidd el az öcsédet a folyópartra. Mindkettőtöknek meg kell mosakodnotok. Napkeltekor megérkeznek a mieink, mert ma van a Nkwo vásár. Nem szeretném, ha piszkosan, sárosán látnának benneteket. Fogd ezt a tököt, és hozz bele egy kis vizet, hogy én is megmoshassam az arcomat.

— De én szerelnék egy kis rizst venni a rizsárustól, mielőtt még mindet eladná — nyafogott Nnando.

— De meg kell mosnod az arcodat és fogadat, mielőtt rizst ennél. (folytatjuk)

(nő 15)