Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-19 / 8. szám
Folytatván a felégetett falvak krónikáját, a kelet-szlovákiai Tokajiktól, 1983 novemberétől kezdve egészen a három nemzedék találkozójáig 1984 augusztusában Bratislavában, hadd mondjam el: az emberéletben nincs fontosabb, nincs nagyobb erő, mint a szülőhely vonzása. Kell, mint a levegő, kell, mint a falat kenyér. Még akkor is, ha a fasiszta önkény Jakarta törölni a térképről, még akkor is, ha csupán üszkös romok jelezték, hogy ott egykor emberek, nemzedékek élték a maguk életét, nyomorúságosabban vagy módosabban, de mindenképpen kemény, munkás hétköznapjaikat, szerény ünnepeiket. A háború után társadalmunk a megkín zotlaknak, a „megszomoritottaknak és megalázóitoknak ", akik ezekbe a falvakba visszatértek, felajánlotta, hogy máshol, kedvezőbb körülmények között, jobb munkalehetőségekkel, új otthont teremtsenek. A túlélők és visszatérők azonban apáik és nagyapáik földjén akartak tovább élni, ott akartak tovább dolgozni, családot alapítani, gyermekeket szülni, a szülőhely gyökereiből akarták kivirágoztatni az új, a jobb életet, itt akarták megőrizni és biztosítani a nemzedékek folytonosságát A felégetett falvak tehát újjáépültek, s ehhez a szocialista társadalom minden segítséget megadott. A tragédiák, az önkényes, értelmetlen emberirtások színhelyén ma emlékművek állnak, kegyelettel őrizve a mártírok emlékét, és figyelmeztetnek, intenek: soha többé háborút, soha többé értelmetlen halált, pusztítást. Az idős Ruman-házaspár: „Mi is csak azt mondjuk, amit a szomszéd..." Ploétiná. Jelkép és felkiáltójel az öt karcsú oszlop .. . A volt faházas falu ma — Drnovice ~A felégetett falvak intenek A tokajíki nők békestafétáját a Szlovákiai Nőszövetség tavalyi kongresszusán Jarmila Malecká, a Cseh Nőszövetség elnöke és Zdena Senkyrová, a CSNSZ gottwaldovi járási bizottságának titkára vette át. Ők mondták akkor: „Amikor morva és cseh földön továbbvisszük ezt a stafétát, ezt a békefelhívást, mi az egész világra gondolunk.. Morvaországban az első állomás: Plostina. A vizovicei hegyek hó borította fehér erdőkkel fogadnak, sejtelmes, puha ködfoszlányokból bukkan elénk a kis fennsíkon az emlékmű magasba nyúló öt karcsú oszlopa: jelképei azoknak a lángoknak, amelyek ezt a békés, csupán néhány faházból álló pásztor-települést 1945. április 19-én elpusztították. Amikor a Szlovák Nemzeti Felkelést a fasiszta túlerő leverte, a Szlovákiában harcoló partizánegységek erre húzódtak, itt találtak menedéket, és segítették az ellenállást. Plostina a legendás Zizka partizánbrigád egyik egységének támaszpontja lett, s így együttműködtek a környező falvak — Drnovice, Vysoké Pole, Újezd — partizánjaival, ellenállóival. Kis szél kerekedik, felkapja a porhót, arcunkba csapja, csíp a hideg, s hogy egy kicsit megmelegedjünk, bekopogtatunk Frantisek Sasina házába. Szép nagy ház, benn a tágas konyhában nagy zöld csempés kemence, Sasina bácsi nemrég gyújtott be, leülünk, és hallgatjuk a tűz duruzsolását, magunkba szívjuk a gyújtós illatát... — Szép nagy ház — mondja sóhajtva Sasina gazda —, de szomorú .. . Csak magam élek benne. Mondták, hogy hagyjam itt, kapok helyet a nyugdíjasok otthonában, semmire sem lesz göndöré. De én nem megyek. Itt születtem, itt is akarok meghalni. Addig megvagyok valahogy. Csak sokszor fáj a nagy csend, mert ilyenkor előjönnek az emlékek. Mert nekem aztán van mire emlékeznem! Arra is, hogy milyen parázs élet volt itt azelőtt. Vagy tíz család élt itt, lehettünk úgy ötvenen, kicsik is, nagyok is. Keményen dolgoztunk, látástól vakulásig, de jó volt. No aztán jött az első világháború, megjártam azt is. Dalmáciában, aztán Itáliában. A Piavenál, ott meg is sebesültem, látja, a karom egy kicsit kacska maradt. Alig hevertük ki, aztán máris a nyakunkon volt a második világháború. Abban is megsebesültem, átlőtték a lábamat. Mi itt segítettük a partizánokat, kenyérrel, hordtuk a fegyvert, ápoltuk a sebesülteket, és vért adtunk, ha kellett. Aztán, már negyvenötben, elárultak bennünket, és jött a jagdkommando, istenkém, hogy mi volt itt . . . Sasina bácsi már nyolcvanas éveinek a másik felét
