Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-05 / 6. szám
TAJOLO KALENDÁRIUM 1905. február 6-án született Jan Werte h cseh nemzeti művész, színész és drámaíró, a Szabad Színház egyik szervezője. 1895. február 6-án született Dési Huber István magvar festőművész. Negyven éve, 1945. február 6-án volt Londonban a szakszervezetek 1. világkongresszusa. 1885. február 7-én született Sinclair Lewis Nobel-dijas amerikai író. 1915. február 8-án született Rudolf Fabry szlovák költő, grafikus és publicista. nemzeti művész. 1885. február 9-én született Alban Berg osztrák zeneszerző. 1885. február 9-én született Vahan Terjan örmény forradalmi költő. 1890. február 10-én született Borisz Paszternák szovjet költő, prózairó és műfordító. 1905. február 11-én született Zdenék Burian cseh festőművész és illusztrátor. 1915. február 11-én született Vojtech StaJík szlovák festőművész. 1945. február 11-én kötötték meg a Jaltai Egyezményt. 1785. február 12-én született Pierre Louis Dulong francia fizikus és kémikus. 1885. február 12-én született Josef Wenig cseh festőművész. 1885. február 12-én született Stefan Závodnik szlovák népnevelő. Névnapjukon e héten köszőntjük Dorottya és Dóra. Tódor, Aranka. Abigél, Elvira, Bertold, Lívia és Lídia nevű kedves olvasóinkat. Ajándékaik közt feltétlenül legyen virág is, hiszen a téli hideg enyhültével egyre többféle vágott virágból válogathatunk nekik. A Dorottyáknak és Dóráknak, akiknek neve a görög Dorotheosz férfinév nőiesítésének régi megmagyarosodott, illetve ennek önállósult becéző változata, eredetileg azt jelenti: Isten ajándéka. Az ifjú Dorotytyáknak. Dóráknak. Dórácskáknak. Dórikáknak, Doricáknak, Dorisoknak, Dodókáknak, Dolliknak, Dorkáknak. Dorkóknak, Dorókáknak „isteni” eredetükre utalva ajándékozzunk egy szál fehér kállát, a már nem oly fiataloknak pedig égőpiros flamingóvirágot. (Mindkettőnek van cserepes változata is.) S mert névnapjukat farsang idején ülik. ha értik a tréfát. Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája is ott lehet ajándékaik között. Akár hiszik, akár nem, a Tódorok neve ugyanazt jelenti, mint a Dorottyáké: Isten ajándéka. A Teodor rövidülésével jött létre. amelyet német közvetítéssel vettük át a görög név latinositott Theodoras alakjából. A Tódorokat, Tódákat, Tódikat lepjük meg egy cserép borostyánnal vagy szakállbroméliával. s ajándékozzunk mellé egy szép képzőművészeti albumot, amelyben olyan festmények reprodukciói is megtalálhatók, amiken éppen kegyeket gyakorolnak a mitológiai istenek. Az Aranka nevet a régi magyar személynévből élesztették fel 1840 táján a latin eredetű Aurélia magyarításaként. Jelentése: arany, a -ka egyszerű kicsinyítő képző a névben. Becézése: Arany. Arika, Arikó. (nő7§) Válasszunk nekik aranyra utaló virágot: égy cserép Scindapsus aureust. Az Abigéloknak, akiknek héber eredetű neve azt jelenti: az apa öröme, ajándékozzunk egy cserép pirosán virító korallvirágot. mely haragoszöld pozsgás leveleivel szép dísze lehet az ifjabb Abikák és Abuskák szobájának is. S ha emellé meg tudjuk vásárolni Szabó Magda Abigél című regényét is, serdülő leányunknak-rokonunknak legalább akkora örömet szerzünk vele, mint ő szerzett apjának megszületésével. Az Elviráknak — akiknek neve körül ma is tart a vita. ti. hogy a nyugati gót Alahwarából (jelentése: akit az ereklye megvéd) vagy a spanyol—arab Elmirából származtassák-e —, a Viráknak, Virácskáknak, Viriknek, Viruskáknak, Elvirkáknak, Elvirácskáknak ajándékozhatunk szobai cikláment vagy cineráriát, de kaphatnak virággal díszített tűzzománc divatékszert is. ha az ereklyére akarunk utalni. A Bertold pompával uralkodót jelent, a germán Berchtwald származéka, becézhetjük Bertóknak, Bertusnak. Bérükének, Bertának, Bercinek, s ajándékozhatunk neki szobanövényt, kiváltképp pálmát. A Lívia a latin Livius nemzetségnévből ered, talán a lividus. az ólomszínű, kékes szó származéka. Becézése magyarul Lidiiké), Lili(ke). A Líviáknak ajándékozzunk egy’ cserép ezüstösen fehér levelű píleát, mert ez természetességével sokkal inkább kifejezi nevük feltételezett jelentését, mint a művi úton előállított kék szegfű. A Lídiák a Líviákkal osztoznak egy napon a naptárban, ám az ő nevük görög eredetű, az ókori Lídiából vagy Lüdiából való nőt jelent. (Ez az ország ma Törökország része.) Becézhetjük őket Licának, Licácskának, Licinek, Licunak, Licusnak. Lillának, Lidinek, Lidiskének, Liducinak, Lilnek. Lillának. Lillácskának. s azoknak, akik februárban tartják névnapjukat, ajándékozhatunk egy szál pompás amarilliszt. KÖNYV Vojtech Löffler Azaz: Löffler Béla, a szlovákiai magyar szobrászművészet nesztora. A jövőre nyolcvanesztendös, ma is szülővárosában, Kassán (Koáice) élő művészről Karol Kahoun írt Vojtech Löffler címmel mintegy másfél ívnyi dolgozatot, amelyhez a művész alkotásairól nyolcvanhárom hullámzó színvonalú fekete-fehér fotográfiát publikált az egyébként puritánságában ízléses kötet gondozója, a Tátrán Könyvkiadó. Bemutatni egy művész életútját nem könnyű. Kiváltképp nem a századunkban élő művészét, akinek pályája történelmi szélfúvásoktól kanyargós és göröngyös. Háborúk, nemzeti diadalok és csatavesztések, pszichológiai patronok bűze, eszmeáramlatok sortűzei nemcsak témákat kínáló mozzanatok, de a század művészének szellemiségét is befolyásoló tényezők. Löfflert is megérintették, bár véglegesen a kassai mesteremberek, Halász-Hradil Elemér, Jasszusch Antal, Csordák Lajos, Feld Lajos, s köztük az igazán európai nagyság, Jakoby Gyula tevékenységének hatására, valamint a Bécsben és Németországban tett útját követően, 1927-ben dönt a szobrászat mellett. Egyik legjobb portréját éppen az akkor már negyedik évtizedében járó művésztársról, Jakoby Gyuláról készítette 1936—37-ben. A mimika egyetlen részlete sem jelentéktelen rajta, a lehunyt szem mögött Jakoby visszafogott ösztöneinek s alkotói vágyainak világa összpontosul, ugyanakkor az orr ívében, a duzzadt ajkak zártságában s a hajzat enyhe csapzottságában mélységes dinamika feszül. A kötetben látható másik sokat sejtető portré több mint két évtizeddel később egy kevésbé jelentős kassai képzőművészről, Collinásy Györgyről készült. A fölszámyalás. a magasba lendülés határozott sugallatával egyetemben a művészélet fájdalma, a pálya beteljesülésének lehetetlensége a vonalakkal egyre keményebbé váló bronzfej rezgésébe foglaltatott. S szívesen mondanék egymondatos, minősíthetetlenül szubjektív véleményt a Zemliéka- vagy a Szigethy-portréról, a Bohócról vagy a vörös márványból faragott Háború után című mellszobor szépségéről, mintegy pótolva a monográfia legfőbb arányeltolódásából fakadó hiányt — hiszen a próbálkozásokkal teli löfflerí életútnak megfelelően a kötetben legnagyobb teret a portrémüvészetnek kellett volna kapnia —, ugyanakkor azt is be kell látnom, jómagam is a honi recenzensek zsákutcájába kerültem, amikor fentebb két portré elemzését egy-egy mondatba bátorkodtam sűríteni. Egyrészt azért dilettáns vállalkozás ez, mert mondatnyi tömörségű teljes elemzésre egyedül a költészetnek van esélye, hírlapszintű recenziónak soha, másrészt azért, mert minden igazi szemlélőnek meg kell hagyni a saját értelmezés jogát és szabadságát. A legjobb Löffler-műveket pedig kimondottan könnyű befogadni, mert az az egyszerűség és elszánt nyíltság a jellemzőjük, amellyel a régebbi mesteremberek nyúltak a dolgokhoz. Intelmezés, megbocsátás és megtartás úgy préselödtek legjobb szobraiba, ahogy a tudás és tudatlanság között, vagyis a biztos és a kétes közti térben dideregve a kegyelet kipréseli a művészből az egyedül lehetséges megoldás — forma és tartalom, anyag és szellem ötvözetének — bizonyosságát. Az ilyenfajta kegyelet bizonyára nem érintette meg Löfflert, amikor a panteisztikus idillt árasztó emlékműveit faragta, vagy a Kultúra keletkezése s az ezzel rokon stílusú Fejek című szobrán dolgozott. Ám ez is minősíthetetlenül szubjektív vélemény, amely kiszolgáltatottságában csak őszinteségével vállalhatja esetleges vétkének terhét. Azt azonban már nem holmi szubjektivitás, hanem társadalmi léttudatom, naponta objektivizálódó közösségi helyzettudatom íratja velem. hogy a Tátrán és a Madách kiadó közös gondozásában 1983-ban megjelent Bácskái Béla című monográfiához hasonlóan, ennek a kötetnek’ is két nyelven kellett volna napvilágot látnia, s ha már ezt semmiképpen sem lehetett megoldani, legalább az orosz és a német nyelvű rezümét követhette volna a magyar ajkúaknak szánt összefoglaló. Mert Löfflert mi is magunkénak valljuk, s vele 1918-tól napjainkig sok-sok szlovákiai magyar képzőművészt. Megismertetésükhöz egy ugyanilyen monográfia-sorozat kellene, amelyben ötvenkilencedikként az itt ismertetett és megjelent, s amelynek Profity (arcok) a címe. És egy vállalkozó kiadó. Szjgetj László RÁDIÓ Anya, te vagy? A hetvenes évek közepe táján induló s az első számottevő eredményeket az évtized végén, illetve annak fordulóján felmutató fiatal magyarországi költők egyikének-másikának mára már mind határozottabb vonásokkal lehetne megrajzolni írói-alkotói portréját. Példaként Aczél Géza, Géczi János. Tóth Erzsébet és még talán néhányuk nevét említhetnénk itt, s közéjük tartozónak vélem a már néhány esztendeje halott Pinczési Juditot is. Utoljára hagytam legmarkánsabb nemzedéktársuk, Zalán Tibor nevét. Ennek az általa egy helyütt „arctalannak” nevezett, történelmi szélárnyékban felnevelődött nemzedéknek a legjellegzetesebb vonásaira találóan mutatott rá egyik nemrégiben megjelent vallomásában: „Történelmeden nemzedék tagja vagyok, melynek idegeiben azért átöröklődött a »megúszott« események traumája. A Történelem fájásait rajtunk is próbálja. A csontjainkat megrázó kín — ugyanaz..." A „»megúszott* események traumáját", a „csontjainkat megrázó kínt" fontos, sőt meghatározó fogalmaknak érzem a most harmincesztendős író eddigi pályájának alakulása szempontjából, amelyek rányomják bélyegüket eddigi három verseskötetének nem egy opuszára, továbbá irodalomkritikai írásainak, vizsgálódásainak, de — bármennyire is furcsa — írói experimentumait, azaz csatlakozását az irodalmi avantgárd klasszikus és legújabb irányzataihoz ugyancsak meghatározzák. Ugyanaz a trauma, ugyanez a kín — a történelmi fordulatoknak, eseményeknek egyetlen megélt élet segítségével történő faggatása — jellemzi Zalán első rádiójátékát is, amelyet nemrégiben hallhattunk a budapesti Kossuth Rádióban. Zalán felbontja a hagyományos rádiójáték formáit, túllép annak megszokott keretein : három síkon bonyolódó rádiós „szomorújátéka" lírai monológokból, dialógusokból és a hős gyermekkori énjének, gondolatainak rekonstruálásából, felvillantásából építkezik. Megállítható-e az idő, felidézhető-e, visszahozható-e, ami elmúlt? — teszi fel a kérdést Zalán, s a válasza: ha mindez nem is tehető meg teljesen egyértelműen, az ember mégsem tud meglenni ennek időnkénti megkísérlése. élete egy-egy pillanatának kimerevítése, kinagyítása nélkül. Az önvizsgálásnak, az önmagával való szembesülésnek ezek a legtöbbször gyötrő perceiórái ad(hat)nak aztán erőt, lendületet neki az előtte levő napokhoz, hetekhez, hónapokhoz, évekhez. A „belső hangok" nélkülözhetetlen tartozékai az ember életének; ha azok elnémulnak, az ember életereje is elillan, élni akarása is kihuny. Hogy végül mégsem értékelhető egyértelműen pozitívan ez a kétségtelenül izgalmas — és nemcsak írói, hanem
