Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-26 / 48. szám
NGUEN KIEN* Falucskánk teljesen elvész a nagy kiteijedésű szántóföldek között. A szekérút félnap járásnyira, a dülőút meg talán még távolabb van. Amikor beáll az esős évszak, a termőföldeket és a falu környékét elárasztja a víz. A falu szélét jelző bambusz élősövény mögött megbúvó falucskánkat távolról bárki folyóban kialakult zöld szigetnek vélheti. A vadcukomád buja bozótjai teljesen elborítják a falut. Ilyenkor nehezen jut bárki emberfia hozzánk. Még az a szerencsénk, hogy egy kis csatorna folyik mellettünk, amelyen néhanapján csónak úszik, talán így szereztek rólunk tudomást az emberek, s megjegyezték, hogy létezik itt egy Ha nevű falu. Most. békeidőben (Az író az 1946— 1954-es évekre gondol — a fordító megjegyzése) vidékünket gyakran felkeresik az újságírók és a külföldiek — eljönnek megtekinteni a régi partizánközpontot, amely nem messze volt a szántóföldjeinktől. A felperzsell központ helyén a föld tele van repeszdarabokkal, felszínét pedig vastagon összetört cserép és tégla borítja. Rendszerint sokáig időznek ott a látogatók, mindent tüzetesen megnéznek, kattogtatják fényképezőgépeiket. de hozzánk soha senki be nem teszi a lábát. Csak egyszer esett meg, hogy visszafelé jövet a diákok egy csoportja tanítónőjükkel együtt betért hozzánk megpihenni. A pusztítás fojtogató csöndje, a porrá égetett központ látványa után üde zöld, madárcsicsergéstöl hangos falucskánk ámulatba ejtette őket. Nálunk sem lerombolt térközőrhelyek csonka falai, sem lakóházak üszkös maradványai nem meredeznek az égnek, nincsenek felaggalva gongot helyettesítő bomba-repeszdarabok — a falvakban most ez a szokás —, nem látható sövény helyett kifeszített szögesdrót, sáros utcáink nincsenek szétroncsolt tankok hernyótalpaival „kikövezve’". — Az ilyen isten háta mögötti falucskákat a franciák soha sem keresték fel — magyarázta a tanítónő a csodálkozó gyerekeknek. — Ezek szerencsések voltak. kikerülte őket a háború. E szavak hallatán rettenetes haragra gerjedtem, keserűség öntötte el szívemet. Aztán megenyhültem — hiszen korábban, amikor még fiatalka voltam, én is ilyen meggondolatlanul alkottam véleményt. Hát miért várok mást ettől a kis tanítónőtől? Apámmal — akit nagyapának szólítunk — és Thaoval, hatéves kislányommal élünk házikónkban a falu szélén. Kertünk — nem nagy, de szépen gondozott — ékként ereszkedik le egészen a csatornáig. Nagyapa nagyon ügyes, akármihez fog, mindent meg tud csinái*Nguen Kien (1933—) — ismert vietnami prózairó m m a M B tE K ni. Szedett-vedett kőből és husángokból lejárót készített a vízhez és pallót a víz fölé. hogy könnyű legyen a mosás és a tisztálkodás. Egyszer este, még naplemente előtt, idegen csónak kötött ki kertünk végében. Éppen füvet kaszáltam. Hallom, hogy valaki jajgat. Aztán megláttam az érkezőket: a tulajdonos és a felesége egy nőt emelnek ki a csónakból. Hóna alá nyúlva nagyon óvatosan vezetik a partra. Az asszony szemmel láthatóan mindenórás volt, utazás közben vették elő a szülési fájdalmak. Pár lépést tettek, zavartan álldogáltak, nem tudták mi tévők legyenek, merre induljanak, mert hát ki ad menedéket egy szülő nőnek, méghozzá egy idegennek. Ekkor Thao, a kislányom — akinek előbb megparancsoltam, hogy mosson batátát vacsorához — a csatornához szaladt, és látva a történteket, hozzám rohant. Ráncigáija a kötényemet, ujjúval a csónak felé mutogat. A kislányom hároméves korában megnémult. azóta egy hangot sem adott ki magából. Pedig előtte milyen beszédes volt!... Én mindig hittem benne, hogy előbb vagy utóbb, de egyszer újra megszólal. Félszemmel figyeltem rá, hogy kitaláljam, mit akar mondani. Nagy szeme olyan, mint az apjáé. Szemében nyugtalanságot láttam. Megértettem: a parton tétovázókhoz hív. Csapot-papot otthagytam, utánamentem. Az asszony már a töltésen feküdt. Megnéztem őt. szegényke, azonnal szülni fog. Június volt. Bár a nap nyugovóra hajlott, a hőség mégsem enyhült Még a fű is hervadtan lekonyult. A nyomorultnak éppen elég baja van, s még a forróság is gyötri... És ekkor ismertem fel őt — a tanítónő! Az, aki a gyerekekkel a falunkban járt. és a szerencsénkről magyarázott nekik. Mi történhetett, tapasztalatlan. és elszámította az időpontot. vagy megesett? De a csónak tulajdonosai is okosak: egyenesen a pokol tornácára tették ki. — Maguk elhatározták, hogy elpusztítják őt? — kérdem. — Mi csak arra vállalkoztunk, hogy elhozzuk őt ebbe a faluba ... — Vagy úgy. Ránk akatják sózni? Azt már nem! A mi házaink sem roszszabbak, mint a maguk lélekvesztője. Mi sem kérünk ebből a dicsőségből! — De nagy szerencsétlenség. Mit csináljunk? Mit csináljunk? — siránkozott az asszony. — Lám, milyen agyafúrtak... Jól van, no. Vezessék be hozzám, amíg él! A tanítónőt bevezették hozzánk. Thao elszaladt nagyapáért. Nem kellett sokáig keresnie. Estefelé mindig a partizántemetőben tartózkodik. Gallyakkal lesöpörget minden sírt, álldogál kicsit, feltekint az aranyos csillagocskákkal díszített obeliszkekre, aztán az égre. A háború éveiben sok minden történt a családunkban ... Nagyapa a csapásokat összeszorított foggal viselte. Bánatát titkolta előttünk. Azóta mindennel ő törődik ... Egyedül a főzés az én gondom. A terheket magára vállalja. Tanácsa nélkül semmihez sem kezdünk. Mire megjött, a tanítónőt már a házig vezettük, leültettük a padra. Furcsa testtartással ült, hasát előrenyomta, há-I ANCiSII IN LRZSÉBF.T illusztrációja
