Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-19 / 47. szám
Prométheusz-szerzeményt, hogy játszanak, ölelkeznek, nyaldossák egymást a tűzgyíkok. Piromániás vagyok vagy tűzimádó, teszi fel a kérdést önmagának. Hülye vagy. Keze lenyúl a lapátkáért, hogy tegyen a tűzre, de nem találja. Az előbb még itt volt. Ott a sarokban, igen, ott hever. Megfordul, az ablakocskán keresztül nézi az eget, szürke és semmitmondó. A lapátkáért indul, de lába gyökeret ereszt a betonba, mert a lapátka elkezd lépkedni, felé tárt, körbejárja, majd hangos puffanással eldől. Álmodik? Csodálatában felkapja, megszorítja, a keze már fáj, úgy szorítja. Velem te nem fogsz kukoricázni gondolja, és beledöfi a szénbányába. Valaki nézi. Érzi, és néz, de nem lát. Egy hang, egy tipikus fogatlan hangot hallat a helyiség, meghalsz, nyomorult, hörgi, és ő megtántorodik. Nem lát senkit, de mindenkit hall. Felrohan a pincéből, kettesével szedi a lépcsőket, és ahogy kifordul a hall felé, megfagy a vér az ereiben. Ott áll a füstös, nézi, szemüregében merev a fehérség. — Részegesek a szüleid ? — kérdi, de ö felelni nem tud. Majd a fagy lassan felenged benne, és remegve bólint. — Megöltem a szüléimét, mert nem engedtek el a kocsmába. Még fiatal voltam — és elfordul, keresztet vet, elmegy. A gyerek újból lemegy a pincébe. A megszokott síri csend. Bekukkant mindegyik helyiségbe, tiszta a levegő. Ott is, ahol a kályha van. Csak a tűz. Az átkozott tűz. Imádlak, te rohadt, imádlak, mormolja félhangosan, lenyúl a halál, a meleg felé, felveszi a lapátkát. Beletúr a szénbe, és rak a tűzre. Rendet rakni, rendet rakni, á, rohadt az egész, mélázik el az életen. Kinéz az ablakon. Nézi a sötétkék felhőket, hogy rohannak, a fákat, a gallyak szaltózva törnek le, a levelek összesúgnak. Kínjában már dúdolgat is, közepes hangerővel. Veszi a lapátkát, és a kócos hamut kezdi rendezgetni. A szél most olyan erővel ostromolja az épületet, hogy az ablakok beleremegnek, és a finom porréteg felszáll a padlóról. A gyerek összerezzen, érzi újból, hogy nézi valaki, mit érzi, tudja. Látja a fejet, keverék, kutya-ember keverék, a fogak emberiek, piszkosak. Meghalsz, nyomorult, préselödik ki az emberállat pofájából, a leheletet érzi, dohos, penészes. Felnevet a szörny, félsz, mi, kérdi, és röhög, idétlen, fogatlan röhögéssel. Szuszog is, egészen a fülénél hallja, félrelöki a szellemet, kezével a levegőbe kap, itt nincs senki, fut kifelé, a szabadba, fülében a szuszogás, a sarkaira mintha lépkedne valaki, és a hátát állandóan bökdösné. A halion is keresztülfut, követik. a szörny az. Egy ajtót lát, faajtó, egy kicsiny faajtó, az élet ajtója, a tizenharmadik nap, a pénz, a füstös ajtója. Feltépi. Elbukik. .. Amikor magához tér, körülveszik az emberek. a szakállas egészen a fejénél, te szakállas, szól hozzá, engem kergettek, tizenhárom nap, pénz, szuszogás, hallod, szellem volt, megölt, majdnem megölt, hallod, szakállas, meg akart ölni... Amikor újból kinyitja szemét, megint érzi a dohos, áporodott leheletet, riadtan körül'N V néz, de az építkezés összevisszasága helyett halványkékre meszelt fal, fehér csempe és egy könnyes szempár fogja körül. — Kórház — suttogja, és nyálbuborék képződik száján. A lány gondosan letörli. — Bátyus — suttogja ő is el-elfúló hangon. — Hogy vagy? — kérdi, ha lehet még halkabban, és keze megtalálja a gyerekét, egy kicsit meg is szoritja. — Rohadt — mondja az hangosabban —, rohadtul. — Ne halj meg, kérlek, ne halj meg, mert nekem nincs senkim rajtad kívül, és én szeretlek, és sajnálom, hogy értem kell dolgoznod, de már nem sokáig, ugye, nem halsz meg. világ körüli útra, hallod, megyünk világgá, mondj már valamit, mondj akár egy icipici szavacskát, akármilyen kicsit, csak mondj, hallod, az isten szerelmére, mondj már valamit — kérleli, gyözögeti, mire egy nővér visszanyomja a székbe, hogy ne tapossa ki lehetőleg a beteg beleit, mert az rontja a statisztikát. A gyerek fejében huszonegyeznek a gondolatok és nincs nyerő. — Én is szeretlek,-hugi. Szemerkél az eső. Hárman vannak a keverőnél. A gyerek meg két palimadár. A szél szinte viharos erősséggel kap a nedves homokdombocskába, szétszórja a szemcséket, rá az emberekre, a vergődő tégla- és deszkakoncokra és tovább roncsolja őket. Az emberek leállnak, kidörzsölik szemükből a homokot, pislogatnak, hogy újra tisztán láthassanak, meg az orrukból is, mert nehezen lélegeznek. — Mi van itt, általános tisztálkodás vagy higiéniai előadás? — érdeklődik egy mandulahang. Nem szólnak semmit, fogják a lapátot, és a megszokott ütemben folytatják a monoton lapátolást. — Te meg már kigyógyultál a munkaundorodból? — fordul a gyerek felé, kinek megremeg kezében a nehéz lapát. Erősebben markolja, miután jót köp kesztyűs markába. Nem szól egy szót sem, minek, egy falhalomnak beszéljen? Hogy megint neki legyen igaza, mert nem tudja elviselni, hogy valaki okosabb is lehet nála? Szemét vagy, mester, tudod, szemét, beszél agysejtjeihez, és elmosolyodik. — Te gyerek, menj le a pincébe, rendet rakni — folytatja a mandulahang, a fokhagymaszagú, az annyira gyűlölt és halálra ítélt. — Én — próbálkozik még egy utolsó kibúvóval, de már feladja, mert a lapátot beledöfte a homokba, ami aztán elvágódik, mint a sörös-ház előtt az üveges. Minden üvegje összetörött, káromkodott vagy fél napot a cserepek fölött, megállított minden arra járót, hogy ő el van átkozva, meg hogy szerencséje is csak egyszer volt, mikor belevágott az asszonyba a villám. — Te hát! — Ez a kegyelemdöfés. Szédül, de elindul, árnyat lát, feketét, koponyát, ember-kutyáét, fogakat, piszkosakat, nevetést hall, idétlent, fakutyásat. Három lépcső lefelé, forduló, hat pihenő, hét lépcső. Egyszerű a képlet, ennyi lenne egy élet? Lengyel Ilona Nő vagyok olyan amilyen tudom mit miért ma és mit fogok tenni holnap az emancipációra köpök — megalázó bizonygatása emberi mivoltomnak — ember vagyok magamért másokért ha hagynak tulajdona senkinek társa mindenkinek Patus János Éva és Attila Címeztem — József Attila helyett is — Máléffy Évának és hasonlóan minden ifjú lánynak, ki mértéktelenül rajong a Költőért. arcod áléit a harcod ha/ottan vértelen májusod ez csak zászló csak jelszó csak mormolt ima krisztus nélküli kereszt ég ezer ördöge szállt le a földre angyali szóval mind hiteget istentelen ki nem szeret engem isten az akit én szeretek kerülj közelebb állj a síromra feküdj a fűre súgd az igét ne legyen a neved József Attila ha nem vagyok Éva és nem a tiéd szemem és szívem és szavam kitárva fogadni május márciusát Könyörülj rajtam költő te árva szemembe fröccsent az ócska világ
